Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Valler Szabina: Tanulás a nyugdíjazás után és a negyedik korban

2011.04.30

Az alábbiakban Peter Jarvis professzor Learning in later life: an introduction for educators and carers című, angol nyelvű könyvének 6., illetve 11. fejezetét ismertetném, mely fejezetek a Tanulás a nyugdíjazás után és a Tanulás a negyedik korban címet viselik. Az előbbi fejezetben a szerző a szabadság, a hitelesség, az új identitás, illetve a folyamatos tanulás kérdéseit taglalja; míg az utóbbiban a mozgásképtelenek tanulásával, a reminiszcenciával, a zavarodottsággal („Confusion” az eredeti szövegben.), a demenciával és az élet utolsó szakaszával foglalkozik.

             A nyugdíjazás nem vonja be a nyugdíjasokat új szociális szerepekbe, így hirtelen megnövekszik a szabadság és autonómia érzete. Vannak, akik nem tudnak mit kezdeni ezzel a hirtelen jött szabadsággal, ezért meg kell tanulniuk, mit kezdjenek a szabadidejükkel és hogy általánosságban, mit kezdhetnek az életükkel. Jarvis nyomatékosítja, hogy a tanulás élethosszig tartó folyamat, mely során a korábbi tapasztalatok segíthetnek felkészíteni az embereket új élethelyzetükre (ebben az esetben a nyugdíjazásra). Ugyanakkor fontos azt is figyelembe venni, hogy nem minden tapasztalat segíti a tanulást, és nem minden esetben szerzünk olyan tapasztalatokat életünk során, melyek később is hasznosíthatóak lesznek.

A nyugdíjas évek során olyan mértékű szabadsággal rendelkezünk, amit korábban nem tapasztaltunk meg. Azzal szembesülhetünk, hogy semmi sem segít megszervezni a jelenünket. Hudson is arra hívja fel a figyelmet, hogy az embereknek a nyugdíjba menetelük előtt csodálatos elképzeléseik vannak a hátralévő életükről, de csak ritkán vannak konkrét terveik, ami később problémákat okozhat. Az emberek keresztülmennek egy életváltozáson és e folyamat során meg kell tanulniuk, milyen munkanélkülinek, névtelennek lenni. Egy másik megközelítés szerint az idős embereknek meg kell tanulniuk, milyen szabadnak lenni és milyen érzés gazdálkodni a saját idejükkel, ám a jövőbeni időperspektívájuk drámaian megrövidül, így a közeljövőjükre kell koncentrálniuk és új célokat kell keresniük.

Életünket nagymértékben szervezi a munka: időbeosztásunkat is a munkanap szerkezete szerint alakítjuk ki. Emellett azt is fontos megjegyezni, hogy struktúra és rutin nélkül sok időt veszthetünk azzal, hogy megpróbáljuk eldönteni, mit és mikor akarunk csinálni. Ebből kifolyólag, amit akarunk, az a nem teljesen strukturálatlan szabadság: mi határozzuk meg magunknak és elég rugalmas ahhoz, hogy megengedje nekünk, hogy alkalmanként máshogy döntsünk időbeosztásunkról. Életkorunk előrehaladtával pedig már ez is problémássá válik.

Amikor a világ még csak lassan változott és az emberek tisztelték az idősek által felhalmozott tudást, az idős embereknek kialakult viselkedési mintáik és célrendszerük volt, ami átsegítette őket életük hosszú évein, harmóniában éltek a világukkal. Ez a világ már letűnt és minden gyorsan változik, mely következtében folyamatos ütközés figyelhető meg az idősek tapasztalatai és élettörténetei között. A modern világ legtöbb tapasztalata lehetséges tanulási tapasztalat, de az idős emberek legtöbb régi tapasztalata kevésbé lehet hasznos a gyorsan változó világban. Erich Fromm találóan foglalta össze ezt a helyzetet: „…ez a növekvő individualizáció növekvő elszigeteltséget, bizonytalanságot jelent és ezáltal növekvő kétséget az ember univerzumban betöltött szerepét, életének értelmét illetően, mindazzal a növekvő érzéssel, hogy az egyén erőtlen és jelentéktelen.” (A dolgozat szerzőjének fordítása) (72. o.)

Jarvis szerint meg kell tanulnunk hiteles személynek lenni és hiteles életet élni. Cooper vázolta fel a hitelesség két modelljét, melyek közös vonása, hogy az önérdek felé irányulnak. Az egyik modell a Polonian (Amerikában élő lengyel közösség elnevezése) modell, mely szerint az egyén mindig ugyanúgy viselkedik, akaratos és nincs tekintettel azokra az emberekre, akikkel kapcsolatban áll. Félnek a szabadságtól, így gyakran „saját elméjük biztonságos rácsai mögött élnek” (Jarvis). Rájuk jellemző, hogy valamilyen tekintélyelvű politikai vagy vallásos csoport tagjai, amely támogató struktúrát kínál számukra egy strukturálatlan világban. A másik modell, a dadaista, mely szerint a hitelesség állandó változás, szabad és megjósolhatatlan cselekvés. A fő cél az, hogy az egyének felfedezzék magukat, minden egyes pillanatban, tehát a személyiség én-központú. Jarvis feltette a kérdést – ám megválaszolatlanul hagyta -, hogy a hiteles ember tényleg én-központúan cselekszik, és nem gondol másokra?

Buber a létezés tényezőjét a csoportosulásban látja, ugyanis az ember a kapcsolatokon keresztül nyilvánítja ki saját személyiségét. A másokkal egybekötött létezés csak abban az esetben hiteles, ha hagyjuk másoknak, hogy egyedi személyekké váljanak. Hiteltelenné válik, amikor a személyiség valamilyen elnyomás alá kerül, állítja Fromm. A legfontosabb, hogy meg kell tanulnunk szabadnak lenni a munkán kívüli világban, de ez nem a körülöttünk lévő strukturált világ kritika nélküli elfogadását jelenti. A visszacsatoló tanuláson, a tapasztalaton és gyakorlaton keresztül létre kell hoznunk saját struktúráinkat, fejlesztenünk kell kapcsolatainkat és fenn kell tartanunk kötelezettségeinket mások felé.

Az új identitás kialakítása is rendkívül égető kérdés. Ennek fontosságát Jarvis egy érzékletes példával szemlélteti: megkérdezett néhány nyugdíjazás előtt álló embert, hogy válaszoljanak a „Ki vagyok én?” kérdésre, és adjanak erre tíz választ. Ezután felmérte az adott válaszokat és arra az eredményre jutott, hogy a válaszadók nagy részénél az első három válasz között szerepelt az illető foglalkozása. Adja magát a kérdés: kik lesznek akkor, miután nyugdíjba mentek? Fontos annak a felismerése, hogy nyugdíjba vonulás után elveszít(het)ünk egyet a fő identitásaink közül. Ez a felismerés meghatározó, hiszen a jelen kor és világ kihangsúlyozza a munka jelentőségét, az egyén számára pedig az önmeghatározás részévé válik. Ugyanakkor azok száma sem alacsony, akik nem mennek nyugdíjba, vagy nem változtatják meg foglalkozásukat, mikor nyugdíjasok lesznek. Ebből eredően a nyugdíjas kor elérése sem jelent számukra nagy problémát, szemben azokkal, akik felhagynak munkájukkal.

Jarvis leszögezi, hogy az idősek tudnak és tanulnak is folyamatosan. Ők is irányítják életük néhány területét, tehát van lehetőségük reagálni erre a gyorsan változó világra. Természetesen nem minden ember fog ugyanazzal a magatartással válaszolni, a tanulásra adott reakcióknak három fajtáját lehet elkülöníteni a nyugdíjas-korúak körében: a megfontoltakét, a tevékenyekét és a harmóniakeresőkét.

A megfontoltak számára az élet egy intellektuális kaland. A modern kor új technológiai és természettudományos tudásával a világ egy globális településsé vált, amiről többet tudunk, mint valaha korábban, de még mindig csak keveset tudunk. Rá kellett jönnünk, hogy még többet és többet kell tanulnunk. Ma már a tanuló társadalom létrejöttéről beszélhetünk, ahol már a harmadik kor is a tanulásé, a növekedésé. A megfontolt nyugdíjasoknak több lehetősége van a szelektivitásra, hiszen már nem korlátozzák őket a munkáltatók követelései, megválaszthatják, mit akarnak tanulni. A tudás már elérhető az otthonokban is, az interneten és más médiaforrásokon keresztül. Az oktatási intézmények is fokozatosan felismerték, hogy az idős(ebb) tanulók új piacot képeznek és ők kielégíthetik az ő igényeiket. Az idősek számára tanulási lehetőséget biztosítanak a felnőttoktató intézmények, a továbbképző központok, az egyetemek és az Open University. Tehát az önirányító tanulásba való bekapcsolódás számottevő, ám a másokkal való tanulás lehetősége talán még fontosabb. A német népfőiskolákban például az idősek olyan tanfolyamokra is beiratkoznak, ahová fiatalok is járnak, mert nem akarnak elkülönülni más korosztályoktól. Chéne emelte ki a közösségalapú tanulási csoportok funkcióit, melyek a következők: új barátságok létrehozása, kölcsönös segítségnyújtás, tapasztalatok megosztása, családi szellem megtapasztalása és a valahová tartozás érzésének élménye. Az 1996/97-es tanévben, Németországban az összes továbbtanuló diák 11%-a 50 év, 3%-a pedig 60 év feletti volt. A harmadik kori tanulási intézmények fejlődése is jelentős: az első, 1972-ben létrehozott University of the Third Age-ből (U3A) 2001-re kb. 400 volt az Egyesült Királyságban.

A tevékenyek aktív életet élnek nyugdíjasként: sportolnak, utaznak, vallási közösségekhez csatlakoznak, és klubok tagjaivá válnak. Az egészségmegőrző és szabadidős klubok felismerték, hogy a nyugdíjasok új ügyfélkört jelentenek számukra, így kedvezményes tagdíjat kínálnak számukra. Ugyanez mondható el az utazási irodákról is: kedvezményes utakat szerveznek, kifejezetten idős embereknek kialakított csomagokat kínálnak. A tevékenyek között vannak olyanok is, akik a nyugdíjkorhatár elérése után is szeretnék folytatni munkájukat. A szerző Hudson-t idézi: „Hirtelen abbahagyni a munkát sokkoló lehet azok számára, akik sok-sok éven át a munkahelyi szerepük alapján határozták meg az életüket. Csak azért, mert 60 éves vagy, még nem jelenti azt, hogy abba kell hagynod a munkát.” (A dolgozat szerzőjének fordítása) (80. o.) Ám sajnos a munka folytatása nem az idősek döntése, hanem a munkáltatóé, aki a róluk alkotott negatív sztereotípiák miatt nem alkalmazza tovább a nyugdíjkorhatárt elérőket.

A harmóniakeresők Erikson életszakaszai közül az utolsót képviselik: ők az integritást keresik. Harmóniát keresnek élettörténetük és tapasztalataik között, megerősítik korábbi tapasztalataikat újak tanulása helyett. Bizonyos mértékben kizárják a világot, ami körülveszi őket és a múltban élnek, így a tanulás is csak szelektíven megy végbe.

A gerontológiai kutatások a harmadik korra fókuszálnak, nagyon kevés munka született a negyedik kor vizsgálatáról, amellyel Jarvis a könyv 11. fejezetében foglalkozik. A nagyon idős kor elérése esetén természetes, hogy az embert elhagyja az új dolgok tanulásának vágya és ez az az életkor, amikor a fizikai aktivitás is jelentősen csökken, így az ember több időt tölthet az életen való gondolkodással.

A mozgásképtelenség nem korhoz kötött, így még lényegesebb az a törekvés, hogy bővítsük azokat a lehetőségeket, amelyek hozzájárulhatnak a mozgásképtelenek tanulásához. Már van lehetőség a személyes oktatásra a nyugdíjas otthon falai között is: a Harmadik Kor Egyetemei néhány kurzusukat itt szervezik meg. Emellett jelentős az Open University távoktatási tevékenysége az idősek számára, illetve az internet nyújtotta végtelen lehetőségek. Ugyanakkor fontos megjegyezni, hogy a jelenléti oktatás még mindig nagyon fontos az emberek, különösen az egyedül élők számára.

Az emlékezés, a múlt felidézése (reminiszcencia) visszavezet a tapasztalatokhoz, és természetesen a múlt újraértelmezéséhez. A reminiszcenciának fontos funkciói vannak a negyedik korban, melyekre Merriam hívta fel a figyelmet: életmegnyugvás, alkalmazkodás a stresszhez, kognitív funkciók és önbecsülés kialakítása. Merriam az oktatás „közbelépését” is fontosnak tartja ahhoz, hogy megkönnyítsék a visszaemlékezést. Ennek oka, hogy a reminiszcencia jobb időskorhoz vezethet, a szakembereknek jó mód a páciensek megismerésére, illetve jó kiindulópont lenne ahhoz, hogy segítsük az idősek tanulásának folytatását. Gibson is megjegyzi, hogy a demenciában szenvedő embereknek sokat segíthet, ha közel maradhatnak a múltjukhoz és azt megoszthatják másokkal.

A zavarodottság és a demencia különbözik egymástól, ugyanis a zavarodottságot úgy lehetne definiálni, mint a szokásostól eltérő tisztasággal való gondolkodás. McIsaac szerint a zavarodott emberek nehéznek találják a gyors válaszadást, vagy akár a megszokott módokon valót, így annak a veszélynek vannak kitéve, hogy úgy tekintenek rájuk, mint akik képtelenek a kommunikációra. Az ezen a területen született kutatások többsége az Alzheimer-kórban szenvedő emberekhez kapcsolódik. Ezek közül is kiemelkedik Robert Davies önéletrajzi írása, amelyben összefoglalja, hogy mi segített neki megőrizni a maximális kontrollt és az elméje békéjét a betegség során. A legfontosabb tényezők, melyek segíthetnek: mindennapi rutin, testmozgás és számos felelősségi kör feladása.

Az élet utolsó szakaszáról (halál, haldoklás) szóló oktatáshoz köthető kutatások többsége a gondozók szakmai továbbképzését és magát a gondozási folyamatot helyezik a középpontba. Azzal nagyon kevesen foglalkoznak, hogy az egyéni szükségletek ekkor mire terjedhetnek ki: az egyéneknek még ekkor is szükségük van a kapcsolatokra és még mindig kereshetik a válaszokat a léttel kapcsolatos kérdéseikre. Morrie Schwartz amerikai szociológia professzor például a halált tanulási tapasztalattá tette. Haldoklását egy könyvben rögzítette, mely a szerinte fontos leckéket tartalmazza az életről. Ez is a reminiszcencia egy formája. Ami igazán fontos, hogy Schwartz kiemelte a kapcsolatok fontosságát, mint a lét egyetlen, igazi értelmét. A gondozók szakmai továbbképzése mellett arra is hangsúlyt kellene fektetni, hogy az ápoló személyzet személyes, közvetlen és őszinte kapcsolatot legyen képes létrehozni a betegekkel, akiknek ez a szerető gondoskodás lényeges mértékben megkönnyítené életük utolsó szakaszát.

A szerző felhívja a figyelmünket arra, hogy minden szituációból tanulunk, amibe valaha belekerültünk és mindenkitől, akivel valaha találkoztunk. Ezt a gondolatot rendkívül jól alátámasztja Robert Davies és Morrie Schwartz formabontó, merész és sokkoló önéletrajzi írása, mely arra is megtanít bennünket, hogy ne csak akkor gondolkodjunk el az élet értelmén, mikor annak végéhez közeledünk, és ne hanyagoljuk el családi, illetve baráti kapcsolatainkat, hiszen életünk utolsó szakaszában ezek jelenthetik majd a legnagyobb támaszt.

 

A dolgozat elkészítéséhez használt idegen nyelvű szakirodalom:

Peter Jarvis: Learning in later life: an introduction for educators and carers. Kogan Page London, 2001. 162 p.

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.