Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Mészöly Bernadett: A "mentális fitness" és az idősgondozók szerepe a kognitív képességek megőrzésében - Peter Jarvis alapján

2011.05.01

                                                          

Beszámolómban Peter Jarvis: Learning in later life című kötetének két fejezetét szeretném bemutatni. A könyv a tanulás idős emberek életében betöltött szerepével foglalkozik, kifejezetten az idősekkel dolgozó gondozók számára íródott a kötet. Ennek ellenére érdekes olvasmány andragógusoknak is, mert felmerül a „tanító-terapeuták” szerepkörének nélkülözhetetlensége az idősek gondozása során. Ez a téma felvetette bennem azt a kérdést: hogyan lehetne Magyarországon az idősekkel dolgozók továbbképzésébe beépíteni ezt a tanító-terapeuta szerepkört, vagy legalább ennek a széles szerepkörnek néhány elemét.

Peter Jarvis az élet kései szakaszában való tanulásról szóló könyvének tizedik fejezete, a Jarvis professzor által „mentális fitnessnek” nevezett fogalom kibontásáról szól. Kifejti a szerző, hogy az idősödéssel egyre inkább előtérbe kerül és beigazolódni látszik az a nézet, hogy amit nem használunk, azt elvesztíjük - igaz ez a mentális képességekre is. Nem feltétlen kell beletörődni ebbe a tendenciába, hiszen számos lehetőség áll rendelkezésünkre a folyamat lassításának érdekében.

            Szinte már közhelynek számít az „ép testben ép lélek” mondás, de ha belegondolunk nagyon is igaz ez az állítás. Peter Jarvis említi, hogy mentális képességeink összefüggésben állnak azzal, hogy idős korra mennyire tudjuk megőrizni fizikai állóképességünket és mennyire törekszünk arra, hogy a körülöttünk lévő világnak aktív részei maradjunk. A test kondíciója vitathatatlanul érinti az agyi funkciók működését. Peter Jarvis kihangsúlyozta, hogy az előbbi állítást több kutatás is igazolta: a kognitív folyamatok működésében szerepe van a szív-és érrendszer állapotán keresztül az agy vérellátottságának.

A szerző elsőként a Labouvie-Vief kutatópárost említi példaként, akik a kognitív folyamatok romlásának vizsgálata során arra jutottak, hogy ameddig sikerül megőrizni a szervezet egészségét és az idős ember nem szakad ki a társadalomból, addig nem kell nagyarányú szellemi hanyatlással számolni. Birren ezzel szemben úgy tartja, hogy a pszichomotoros képességek romlásához hasonlóan, a szellemi leépülés vizsgálatakor is számolni kell biológiai tényezőkkel. James és Coyle a szív-és érrendszer egészségi állapotának meghatározó szerepét emelték ki a memória és az agyműködés szempontjából. Elismerték a rendszeres fizikai aktivitás kognitív folyamatok terén mutatkozó előnyeit.  

            A szerző megfogalmazza, hogy Amerikában már van gyakorlata az idősek számára szervezett, különféle mozgásformákat kínáló tanfolyamoknak, pl. gyalogtúrák, vagy idősek otthonaiban a kiskert gondozásának lehetősége stb. A testi egészség megtartása nélkül elképzelhetetlen az idősek bevonása a tanulásba. Ezen megállapítások után kétség sem fér a fizikai egészség mentális egészségre gyakorolt hatásához, de vajon fordítva is igaz: a mentális jóllét is hatással van a fizikumra? A szerző Payanotoff kutatási eredményeit idézi, melyek azt bizonyítják, hogy a jó fizikai állóképesség és egészségi állapot az időseknél a képzésbe való bekapcsolódáskor előnyöket biztosít, ám ezek a képzési folyamat végére kiegyenlítődnek. A folyamatos mentális megterhelés és bevonódás tehát egyaránt hatással van a fizikai erőnlétre és fittségre.

            Az idősek közt akadnak olyanok is, akik ki szeretnének vonulni a mindennapokból (őket Peter Jarvis harmónia keresőknek nevezi). Kutatások kimutatták a szociális bevonódás pozitívumait, hogyan aktivizálhatóak tehát az idősek? Peter Jarvis négy hatékony módszert írt le:

  1. Játék: annak ellenére, hogy hagyományosan a gyerekek nevelésében játszik nagy szerepet, az idősek mentális állapotának karbantartásában is eredményes módszer. Az idős emberek sok időt töltenek kártyázással, dominózással stb. Miért? Az idősek szempontjából a játék talán legfontosabb eleme az, hogy közben lehetőségük adódik beszélgetni egymással. Mangrum és Mangrum elemezték ezeket a párbeszédeket és arra jutottak, hogy leginkább arról szólnak: ez vagyok én és így szeretném, ha emlékeznétek rám. A játék szervezettséget visz az idősek életébe és pozitív énkép kialakítására ad alkalmat. A játék rekreációs funkcióján túl kellemes időtöltés, közben alkalom adódik aktuális kérdések megvitatására, az idős korral együtt járó veszteségekkel való megbirkózás megkönnyítésére, életminőséget javító viselkedésformák elsajátítására. Szociális tevékenységek által véletlenszerű tanulásra nyílik közben alkalom.
  2. Mindennapi társas cselekvések: másokkal együtt lenni stimuláló hatású. A kommunikáció lehetővé teszi az idősek számára múltjuk emlékeinek előhívását, tapasztalataik megosztását, segít saját identitásuk megtalálásában.
  3. Szervezett programok: USA-ban és Ausztráliában számos olyan programot szerveznek idősek számára, amely megoldást kínál a kommunikációs és esetleges memóriaproblémákkal való megküzdésre, szorongás leküzdésére.
  4. LLL: kreatív foglalkozásokon való részvétel lassítja a mentális folyamatok leépülésének ütemét, és növeli az élettartamot.

 

Felvetődik a kérdés: hogyan javítható tehát a mentális fittség szintje? Peter Jarvis szerint sajnos az idősek körében általánosan jellemző saját tanulási képességeik lekicsinylése, sokszor elhangzik pl.: „túl öreg vagyok, hogy megtanuljam”. Kutatások mutatták ki, hogy nemcsak, hogy szembe lehet szállni a mentális leépüléssel, hanem fejleszteni is képesek vagyunk kognitív képességeinket.

Az író példaként hozza fel Cusack és Thompson kutatásának eredményeit, akik egy vancouveri idősek otthonának programját elemezték, amely többek közt különféle játékok, viták, személyiségformáló foglalkozások és tanácsadás formájában segítette az időseket. A programon részt vevők látványos fejlődést mutattak kreativitás, kockázatvállalás, rugalmasság, tanulási képességeik fejlettségi szintje terén. Az egyik programban részt vett hölgy pl.: így nyilatkozott: „otthon mindenki a családból azt mondja: kérdezd meg a nagyit, mindenre emlékszik!” Jarvis professzor kifejti, hogy az idősek törekvése saját mentális képességeik megőrzésére és karbantartására nem luxus, hanem az egészséges öregkor elengedhetetlen összetevője és a generációk közötti párbeszéd megalapozója. Hasonló „mentális fitness” elérhető kevésbé formális úton is mindenki számára, pl.: keresztrejtvények, memóriajátékok, rendszeres olvasás formájában.

            Peter Jarvis a mentális fitness fogalmának bevezetése után újabb definíciót emel be a tanulmányba, ez az empowerment. (Az empowerment magyarra fordítására nem vállalkoztam, ha mégis jelentéstartalommal szeretnénk felruházni, akkor a felhatalmazás szó illik rá a legjobban.) Jarvis professzor felfogásában az empowerment megközelítés arra utal, hogy teret kell engedni az embereknek a cselekvésre, hiszen az egyének szabadok és versenyképesek, saját élettapasztalatokkal rendelkeznek. Az empowerment lehetővé teszi, hogy meglegyen a terük és szabadságuk, hogy felelősséget vállaljanak döntéseikért, cselekedeteikért.

Megemlíti a szerző, hogy az ipari, gazdasági életben sem ismeretlen ez a fogalom. Goleman állítása szerint a vezetéselméletben már korábban megállapították, hogy a minden részletre kiterjedő irányítás (micro-management) azt eredményezi, hogy a beosztottak nincsenek tisztában tetteik/munkájuk más emberekre gyakorolt hatásaival, következményeivel. Nincsen számukra megadva a döntési szabadság.

            Kiemelten fontos Jarvis professzor szerint, hogy az empowerment az idősek gondozásának gyakorlatában is megjelenik. Számos ápoló véli úgy, hogy munkája során sok mindent tesz meg az idős emberekért, vagy inkább helyettük, ahelyett, hogy megadná a cselekvési lehetőséget számukra. A szerző megvillantja a törekvés negatívumait is, törékeny idős emberek empowerment-je veszélyes lehet számukra, kárt tehetnek magukban, amelyért az ápolókat, gondozókat terheli felelősség.

            Peter Jarvis szerint az idősek motivációjának elvesztése mögött gyakran az ápoló személyzet nem tudatos törekvései állnak. Pl.: Stone mutatta ki, hogy a legtöbb idősek otthonában a figyelem középpontjában elsősorban az idősek kényelmének biztosítása áll. A túlzott gondoskodás hatására elveszhet az idősek autonómiája, melynek hosszú távon több negatív hatása van, mint pozitív. Peter Jarvis szintén példaként említi Rodin és Langer kutatási eredményeit: connecticuti bentlakásos otthon lakóit vizsgálták, és megállapították, hogy két csoportra oszthatóak az idősek aszerint, hogyan vélekednek az otthon vezetése és a gondozók viszonyáról. Az egyik csoport, akik azt mondták, hogy az intézmény ellenőrzést gyakorol a gondozók mindennapi döntései felett, míg a másik csoport szerint a személyzetnek van saját felelőssége és döntési szabadsága. Az utóbbi csoportba tartozó idősek boldogabbak és szociálisan nyitottabbak voltak, az előbb említett csoport tagjaihoz képest, szomorú tény, hogy a csoportok halálozási rátáiban is különbségek mutatkoztak. Nemcsak saját empowerment-ünk fontos tehát, hanem a környezetünk felelősségvállalása és szabadsága egyaránt hatással van saját gondolkodásmódunkra.  

            Következtetésképpen Jarvis professzor az empowerment kiemelt szerepét hangsúlyozza a tanulásban és idősgondozásban. Megemlíti, hogy az idősekkel foglalkozók közül sokan csak a magas színvonalú fizikai gondozásra koncentrálnak munkájuk során, e mellett vannak olyanok is, akik viszont csak a szórakoztatásra. Ennek a két megközelítésnek az ötvözete lenne a leginkább hasznos az idősek számára. Kiemeli, hogy éppen az idősekkel foglalkozó szakembereknek kellene átlátni először a tanulás fontosságát, facilitátor szerepkör beemelésével. (tanító-terapeuták?)

 

Peter Jarvis kötetének tizenkettedik fejezete szervesen kötődik az előzőekben ismertetett fejezet következtetésében megfogalmazott gondolatokhoz, a gondozói – tanító terapeuta szerepkör elméletéhez. A fejezet az idősekkel való foglalkozás alapvető elemeivel való megismerkedést szolgálja.

            A fejezet elején a tanulás személyes életúthoz kötődő szerepét emeli ki a szerző, mely hatással van az élettartamra és az életminőségre is. Jarvis professzor kiemeli, hogy sok esetben a tanulás nem szándékos: informális úton megy végbe. „A tanulás az élet hajtóereje” – ez a felfogás teremti meg a tanulási terapeuták képzésének és ezen foglalkozás szükségességének alapját. Fontosnak tartja a szerző, hogy a tanulási terápia egyszerre szolgál oktatási és terápiás célokat - attól függetlenül, hogy diákok, vagy rossz egészségi állapotú idősek az alanyai – végső célja minden esetben az alanyokkal való törődés és a fejlesztés.

            Jarvis professzor leírja, hogy az idősekhez való különleges viszonyt feltételez azok részéről, akik hivatásuknak választják az idősgondozást.  Ezek a segítő foglalkozások, pl.: orvos, ápoló, fizikoterapeuta, eltérést mutatnak abban a tekintetben, hogy mennyire és milyen szinten foglalkoztak képzésük során a tanulás folyamatának megismertetésével. Kiemeli a szerző, hogy a megfelelő ismeretek hiánya nagy károkat képes okozni a gondozottakban. Az idősek gondozásában kulcsfontosságú a magas szintű fizikai ápolás mellett a mentális fitness gyakorlása is.

Hogyan lehet a tanulásról tanulni? Jarvis professzor szerint a tanítás, úgy ahogyan a gondozás számos vonatkozása csak a gyakorlatban sajátítható el.  Idézi a szerző Clark kutatását, mely szerint mindennek az alpja a tanulási folyamat megértése, a különböző tanulási utak elismerése, valamint a tanulás és a tanuló elválaszthatatlansága. Szerepel a tanulmányban, hogy a tanuláshoz különféle tanulási utak állnak rendelkezésünkre, a nem formális tanulási utak nagy része nem tudatos, elfojtott, de mégis képes befolyásolni viselkedésünket anélkül, hogy tudatában lennénk annak.

            Peter Jarvis kiemelten kezeli annak tényét, hogy az idős emberek is képesek bekapcsolódni az oktatási folyamatba, és ezáltal fejleszteni saját mentális képességeiket. A sikerhez a szerző szerint nem szükséges a tananyagtartalom leegyszerűsítése, csupán a megközelítések és oktatási technikák helyes megválasztása. Jarvis professzor levezeti, hogy a tanulási folyamat és az emberi életút elválaszthatatlansága rendkívül fontos. Éppen ezért azoknak, akik idősekkel foglalkoznak, feltétlen meg kell érteniük azt, hogy az idős emberek kettős érzelmekkel állnak a tanuláshoz: még mindig tanulnak új dolgokat, de közben a korábbi életükre való visszaemlékezés is kitölti az idejüket - korábbi tanulási tapasztalataikat új keretbe foglalják.

Jarvis professzor tanulmányában foglalkozik azzal is, hogy a hatékony ismeretszerzéshez megfelelő tanulási környezetet kell biztosítani. A szerző megemlíti, hogy az iskolában már megszokott látvány, hogy a falakat a különböző tantárgyakhoz kapcsolódó plakátok díszítik. Összehasonlítva, a legtöbb az idősek otthonában a környezet sokkal kevésbé stimuláló: általános témájú fotók, poszterek lógnak a falakon, melyek nem ösztönzik gondolkodásra a bentlakókat. Peter Jarvis szerint a mentális stimuláció hiánya vezet sok esetben a kognitív képességek hanyatlásához, az idősek hozzászoknak ahhoz, hogy nem érdeklődnek semmi iránt és belefásulnak a mindennapokba. A szerző felveti, hogy vannak persze olyan idősek is, akik nem vágynak mentális stimulációra, főleg nem olyanra, mely a gyerekekéhez hasonló. Összességében tehát Jarvis professzor szerint olyan környezet kialakítására kell törekedni, ahol nemcsak hogy lehetségessé válik a tanulás, hanem érdekeltté is teszi az embereket.

            Peter Jarvis felveti azt az elgondolást, mely szerint az idősek gondozóinak a tanulási lehetőségek támogatóivá kellene válniuk, facilitáló szerepkört lenne szükséges felvenniük, pl.: játékos foglalkozások, vitalehetőségek szervezésével. A gondozóknak a szerző felfogásában kötelességük támogatni és ösztönözni a bentlakók egymás közötti párbeszédét, valamint a gondozók és az idősek interakcióját. Jarvis professzor szerint az időseket gondozóknak el kellene ismerniük, hogy az idősek számára nagyon fontos és kedves időtöltés a múlt felidézése. Ebből adódik, hogy a gondozóknak ösztönözni kell ezt a folyamatot és hallgatóságnak kell lenni.

            A szerző javaslata szerint hasznos lenne a bentlakásos otthonokban „munkaszobákat” kialakítani, ahol az idősek hódolhatnának hobbijuknak, esetleg korábbi szakmájuknak. Ezek a törekvések minőségileg változtatják meg a bent élők mindennapjait, másrészt pedig beszédtémát adnak a többieknek, mellyel lehetővé válik az egymás közötti interakció. 

            Peter Jarvis kiemeli, hogy az említett tanulási terápia elengedhetetlen része az idősek gondozásának, az empowerment elérésének leghasznosabb és leginkább hatékony eszköze. Elismeri a szerző, hogy az idősgondozás számos területén szükség van változásra, mely nem minden esetben megy gördülékenyen. Leginkább azoknak az ápolóknak, gondozóknak nehéz elfogadni az új felelősségi kört, akik munkájuk lényegét a fizikai gondviselésben látják. Számukra nehéz elfogadni, hogy a tanulás az életminőség javításának éppoly fontos eleme, mint pl.: a gyógytornáztatás.

            Jarvis professzor szerint legjobb lenne, ha a változás a vezetők szintjén kezdődne. Szerinte minél több vezető ismeri el a gondozás mentális aspektusát, annál kevesebb ápolót fogunk látni felpattanni az idős ember mellől, amikor meglátja felettesét, arra hivatkozva, hogy nem ér rá beszélgetni, dolgoznia kell. A munka nem kizárólag látványos és mérhető elem lehet.  

            A fejezet végső üzenete az, hogy fontos annak elfogadása, hogy a felnőttek képesek tanulni, akármennyi idősek. Tanuló társadalmunkban a LLL valóban a bölcsőtől a sírig tartó folyamat, mely magáról az életről szól, és célja a tanuló személyiségének fejlesztése tanulás által. A tanulás támogatása az idősek gondozásának része kell hogy legyen: megfelelő mennyiségű és minőségű interakció hozzájárul az idős emberek mentális képességeinek szinten tartásához, illetve akár fejlesztéséhez.

 

Személy szerint nagyon hasznos és fontos kezdeményezésnek tartom a tanulási terapeuták szerepkörének bevezetését az idősgondozásba. Úgy vélem hazánkban is ki kellene dolgozni egy hivatalos továbbképzési programot idősek otthonában dolgozó gondozók számára. Biztos vagyok abban, hogy az igazán elhivatott ápolók továbbképzés és tanfolyam nélkül is ráéreztek arra, hogy a mentális gondviselés mennyire fontos, de abban is biztos vagyok, hogy nem minden ápoló ér rá, vagy akar időt szakítani az idősekkel való beszélgetésre. Egy rövid továbbképzés véleményem szerint célravezető lenne, és ezzel növekedhetne az idősek életminősége a bentlakásos otthonokban.

 

 

 

 

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.