Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Palotai Barnabás

2013.06.04

 Paulo Freire 1970-ben megjelent művének nincs magyar fordítása és talán ez nem véletlen. 43 éve ugyanúgy, mint ma, a magyar oktatásügy (hivatal és pedagógusok egyaránt) nem kedvelné Freire radikális társadalom átalakító nézeteit. Freire pedagógiája persze csak ott minősül radikálisnak, ahol az elnyomottakban nem tudatosult elnyomottságuk, másrészt az elnyomók olyan kifinomultan és hatékonyan működtetik az elnyomó rendszert, hogy igazolva látják maguk előtt a rendszer konzerválására tett erőfeszítéseiket és még azt is gondolják, hogy ez így helyes és üdvözítő.

Miről is van szó? Paulo Freire a brazíliai Recife egyetemén fejlesztette ki felszabadító tanait, amelyek középpontjában az a gondolat áll, hogy az írástudatlan brazil parasztok tudati gúzsba kötöttségét úgy lehet megszüntetni, ha felismertetjük velük elnyomottságuk mibenlétét, dialógusba lépünk velük, amelynek során eljutnak a tudatosság olyan fokára, amelynek segítségével cselekvésre lesznek képesek nem csak saját sorsuk jobbra fordításában, hanem az egész társadalom átalakításában.

Freire nézetei annyira veszélyesnek minősültek Brazíliában, hogy az 1964-ben puccsal hatalomra jutott katonai junta száműzte és csak 15 évvel később térhetett vissza hazájába. Tanai azonban még ma is veszélyesek minden olyan rendszerben és társadalmi alrendszerben, amely autoriter, dialógusra képtelen, saját hatalmi bázisát manipulációval és az elnyomás egyéb direkt és indirekt eszközeivel tartja fenn. Az ilyen rendszerekben alkotják az elnyomottak a “csend kultúráját”, amelyet a “kétkedés hiánya”, vagyis a status quo kritikátlan elfogadása jellemez. Freire pedagógiainak szánt elméletét továbbgondolva, nem nehéz kiterjeszteni az elnyomottak fogalmát mindazokra, akiknek nincs hangjuk és cselekvési terük, mert nem rendelkeznek sem gazdasági, sem politikai, sem tudástőkével. Ezek azok, akikre a mindenkori hatalom bizton építhet, hisz a hatalom “kulturális inváziója” révén eléri, hogy a tömegek magukévá tegyék a hatalom diktálta hamis eszményeket, amelyek aztán olyannyira elvakítják őket, hogy fel sem ismerhetik elnyomott mivoltukat. Gondoljunk csak a legfejlettebb világ új hatalombirtokosaira, a multinacionális tőkére, a politikára és az azt kiszolgáló médiára, amelyek kritikátlan és mohó fogyasztóvá, manipulált szavazógéppé és sztárimádó zombikká tettek generációkat. Ebben az elnyomó-elnyomott felállásban az előzőek a status quo haszonélvezői, az utóbbiak pedig szenvedő alanyai, Freire terminológiájával élve, az elnyomás tárgyai. Ez a jóléti szellemi elnyomottság nem sokban különbözik azoknak az analfabéta brazil parasztoknak a helyzetétől, akiket Freire fel akart szabadítani.

Freire pedagógiai elméletének sarkpontjait négy egymásra épülő fejezetben taglalja az alábbi sorrendben:

a./ az elnyomás rendszerének fogalma, folyamata, szereplői, az elnyomás

pedagógiájának létjogosultsága

b./ a bank-koncepciójú oktatás mint az elnyomás eszköze, szemben a

probléma felvető oktatási koncepcióval, mint a tudat felszabadításának

eszközével

c./ a dialogikus megközelítés az oktatásban, mint a szabadság gyakorlása

d./ az antidialogikus gyakorlat mint a kulturális invázió eszköze, szemben a

kulturális szintézist és egyben felszabadító cselekvést biztosító dialogikus

elmélettel

Freire elméletében a pedagógia célja, hogy az elnyomók és elnyomottak viszonyrendszerében elveszett humanitást visszaszerezzük és ezáltal, mind az elnyomókat, mind az elnyomottakat felszabadítsuk. “Csak az elnyomottak szabadíthatják fel elnyomóikat azáltal, hogy felszabadítják önmagukat.”

Az elnyomottak azon képessége, hogy felszabadíthassák önmagukat az öntudatosodás (conscientização) folyamatának eredménye. A conscientização fogalma Freire elméletének központi kategóriája, aminek az értelmezése: “a társadalmi, politikai és gazdasági ellentmondások felfogásához szükséges tanulás és azon képesség elsajátítása, hogy miképp cselekedjünk a valóság elnyomó viszonyai ellen.”

Az elnyomás gyakorlata a szadizmushoz hasonlítható, amennyiben a szadista ember célja a másik tárggyá tétele, szabadságától megfosztva abszolút mértékben uralma alá vonja. Az elnyomók kizárólagos célja az elnyomottak megtörése, az életet jelentő kreativitás kitörlése az elnyomottakból uralmuk fenntartása végett, vagyis ugyanaz a folyamat, mint a szadizmus. A manipulált és tárggyá degradált tömegek számára nem létezik más cél, mint amit elnyomóik előírnak számukra.

Az öntudatosodás folyamata akkor kezdődhet, ha az emberek felismerik, hogy az elnyomói propaganda és manipuláció folytán elvesztették emberi mivoltukat. Ehhez a felismeréshez szükségeltetik a “humanizáló pedagógia”, amely révén a tanítók állandó dialogikus kapcsolatba lépnek az elnyomottakkal. Ebben a pedagógiában a módszer nem lehet a manipuláció, mivel a diákok és tanárok kölcsönösen a tudatosság kifejlesztésében érdekeltek. Az öntudatosodás ilyen módon a közös szándékú oktatás módszerévé válik.

Freire elméletének legnagyobb vívmánya az általa bank-koncepciójú oktatásnak nevezett autoriter, a diákot dehumanizáló oktatási gyakorlatnak a leleplezése. Kritikájában odáig megy, hogy az ilyen jellegű oktatást az erőszak egyik formájának tekinti: “Minden olyan helyzet, amelyben valamely egyén megakadályoz másokat, hogy részt vegyen a megismerés folyamatában, erőszakos cselekedetnek minősül. (…) amennyiben megfosztjuk az embereket saját döntéshozatali lehetőségüktől, tárggyá változtatjuk őket.”

A banki metafora lényege, hogy az ilyen oktatási struktúrában ugyanaz történik, mint amikor valaki beteszi a pénzét a bankba, ott tárolják és bármikor kiveheti. Ez az inaktivitásra alapuló, mechanikus folyamat, amely megfosztja a bankbetétest az önálló cselekvéstől, a hatalom engedelmes bábuivá neveli a diákot, Freire-t idézve, a bank-koncepciójú oktatás “ideális az elnyomók céljainak elérésére, mivel az ő nyugalmuk annak függvénye, hogy az emberek mennyire illeszkednek be az általuk létrehozott világba és hogy mennyire kevéssé kérdőjelezik meg azt.”

Freire a felszabadító praxisra építő problémafelvető oktatást állítja szembe a bank-koncepciójú oktatással. Ezek a lényegi különbségek:

Bank koncepció: letét befogadása, kategorizálása, tárolása. A tanár a diákok tudatlanságára építve igazolja létét; a tanár mindent tud, a diák semmit; a tanár a tudás birtokosa. A tanár tanít, a diák tanul. A tanár fegyelmez, a diákok fegyelmezettek, meg vannak szelídítve. A tanár témát választ, választását ráerőlteti a diákra, a diákok elfogadják, a hangsúly az információ átadáson van. A tanár cselekszik, a diákok a cselekvés illúzióját élik meg a tanár cselekvésén keresztül. A tanár összekeveri a tudás adta tekintélyt, saját szakmai tekintélyével. A tanár a tanulási folyamat alanya, míg a diákok csupán a folyamat tárgyai. A diák szemlélő, nem alkotó lény. A valóság misztifikálása, dialógus ellenes. A tanár dehumanizál, a diákot akarja megváltoztatni, átalakítani.

 

 

Problémafelvető oktatás: A felvetett probléma tárgyalásában a tanár a diákok élményanyagára, személyes és átélt tudására épít. A diákok meglévő tudattartalmából indul ki. A tanár nem csupán az, aki tanít, hanem a diákkal való dialógus révén tanuló is. A tanár diák is, a diák tanár is. A tanár és a diák kölcsönösen felelősek a folyamat sikeréért. A tanár és a diák problémából indul ki, a folyamatban felfedezőtársakká válnak. A dialógus révén közösen cselekszenek a tudás megszerzéséért. A tanár a diákokkal együtt az alkotó folyamatban arra törekszik, hogy a tudásanyagot a doxa szintjéről a logos szintjére emelje. A diák megszűnik a folyamat tárgyának lenni. A diák és a tanár dialógusa révén a mindketten a folyamat irányítóivá válnak. A diák tudatos lény. Dialógusra épít és demisztifikál. Megszüntetve a diák tárgy státuszát, tanár és diák humanizálja a folyamatot, nem a diákot alakítja át, hanem a valóságot.

 

Azért ezt a fejezetet dolgoztam ki leginkább, mert számomra ez hordozza a legérdekesebb kérdéseket és felvetéseket. Egy 43 évvel ezelőtt megjelent könyv teljesen újszerűen vázolja fel az általános oktatási rendszert és az azzal szemben lévő elvárásait, javaslatait, mindezt provokatívan.

Azóta eltelt majdnem fél évszázad, Freire munkásságát és az eredményeket pedig kétféleképpen tudom értékelni.

Egyrészt látni a változást, megjelentek alternatív képzést nyújtó iskolák és középiskolák, amelyek valóban nem arra törekednek, hogy dehumanizálják a diákokat, hanem önálló gondolkodású és problémát megoldó, szabad, versenyképes embereket képeznek.

Másrészt viszont még mindig elenyésző kisebbségben vannak ezek az iskolák, sőt, nem is állami, hanem magánkézben, ezek pedig rendre pénzbe kerülnek. Így pedig arányaiban nem fog csökkenni az olyan képzésben résztvevők száma, akik a „normális, bank koncepciójú” iskolákból kerülnek ki, főleg a demográfiai folyamatok és a jelenlegi gazdasági helyzet miatt.

Kérdés, hogy itthon, egy olyan társadalomban, amelyre szinte tökéletesen illik az „elnyomott” jelző, mikor jön el az ideje (eljön-e egyáltalán) annak, hogy többségben legyenek az olyan oktatást nyújtó intézmények és iskolák, amelyek Freire szerint eredményesek lennének. Szerintem ennek egy öngerjesztő folyamatnak kell lennie: be kell látnunk és fel kell ismernünk az elnyomottság tényét, kialakítva egy olyan réteget, amely egyre nagyobb és nagyobb lehet, megteremtve egy olyan rendszert, ahol az utánpótlás képzése is ilyen rendszerben történhet.

 

 

Összefoglalóan megállapítható, hogy a mindenkori status quo-t kiszolgáló bank-koncepciójú oktatás ellenében a problémafelvető oktatás jellegében humanista, és felszabadító gyakorlata révén az emancipációt hangsúlyozza. Az autoriterség leküzdése által a tanár és a diák az oktatási folyamat irányítójává válik, és a világ válik az átalakítás tárgyává, amely által elérhető az emberek humanizálása.

Az oktatási folyamat humanizálásának visszaszerzését Freire a dialóguson keresztül véli megvalósíthatónak. A szó a reflexió és cselekvés kettőssége. Az emberi lét táplálója az igaz szó, amellyel leírjuk a világot, majd megváltoztatjuk, így vethetünk véget a ‘csend kultúrájának’. A dialógus tanár és diák között az öntudatosodási folyamat leglényegesebb alkotó eleme. A világ megismerését minden korban a Freire által „tematikus univerzumnak” nevezett, egymással összefüggő témák, eszmék, értékek és kihívások adják. A mindenkori hatalom érdeke az, hogy ezeket az eszméket konzerválják, a valóságot ennek érdekében misztifikálják, a fennálló struktúrákat saját hatalmuk megőrzése érdekében fenntartsák. Ezzel szemben a dinamikus és kritikai világszemlélet leleplezi a mítoszokat a valóság megismerésének folyamatában azzal a céllal, hogy ezt a valóságot megváltoztassa és ezáltal felszabadítsa az embereket.

A conscientização módszertanával véghezvitt valóság megismerés az emberekben a világ iránti kritikus gondolkodást alakítja ki. Freire szavaival: “Amikor az emberek nincsenek birtokában a világ kritikai megértésének, akkor csak a töredékeket fogják fel és nem látják át az egészen belül az összetevők összefüggését, így nem is ismerhetik a valóságot.”

A dialógus azért is lényegi eleme Freire pedagógiájának, mert a pedagógia programját, az új tudást a tanár és diák közösen alakítja ki, vagyis résztvevő-központú, amennyiben elvárás, hogy az elnyomottak is részt vegyenek a program kialakításában és megvalósításában.

Óhatatlanul felvetődik a kérdés, hogy működhet-e egy ilyen alternatív pedagógia, amely a fennálló struktúrák elleni harcot tűzi ki célul, egy konzerválódott rendszerben. Freire válasza határozott igen. Nem véletlen, hogy saját, a brazíliai analfabetizmust felszámoló programjai is egy elnyomó környezetben valósultak meg. A dialógustól irtózó fennálló hatalom elleni harc akkor lehet eredményes, ha ismerjük és tudatosul bennünk, hogy milyen elnyomó eszköztár van a hatalom ‘kulturális inváziója’ mögött. Néhány ilyen eszköz:

-          Mítoszok. A hatalom célja a passzivitásra kényszerítés, az alattvalók csak szemlélők és ezt a valóság misztifikációjával érik el. Ilyen mítoszok a szabad társadalom, az esélyegyenlőség, az elitek jótékonykodásának mítosza.

-          Az ‘oszd meg és uralkodj’ elve. Például a vezetőtréningek esete, amikor a hatalom kiemel tehetséges embereket, átképzi őket, és visszatérve eredeti környezetükbe a hatalom eszközévé válnak korábbi munkatársaik felügyelete révén.

-          A manipulációra épülő kulturális invázió az elnyomás eszköze, egyben eredménye is. A hierarchikus társadalmi struktúrában szocializálódott emberekkel elhitetik, hogy inaktivitásuk valójában cselekvés, hisz az elnyomók cselekedeteit illuzórikusan saját cselekedeteikként élik meg (lásd ‘valóság show-k’). Az elnyomottak ily módon magukban hordozzák az elnyomót, az elnyomó elvárásainak való megfeleléssel kompenzálják a szabadságtól való félelmüket.

 

Ezért van aztán, hogy a szellemi béklyóból való felszabaduláshoz először arra van szükség, hogy az egyén felismerje elnyomott mivoltát, tudatosuljon benne a szabadság megszerzésének módja a dialogikus tanuláson keresztül, és végezetül képes legyen cselekvésre,  a világ megváltoztatására. Ezt nevezi Freire kulturális szintézisnek, ami az önálló cselekvésre képessé vált autonóm személyiség válasza a hatalom kulturális inváziójára.

Az olyan freire-i alaptételek, mint, hogy a tudás nem letét, a tudás felszabadít, vagy a tanár-diák – diák-tanár viszonylat a dialogikus résztvevő-központú oktatásban, soha nem voltak aktuálisabbak. Ugyanígy, az öntudatosság kialakítása, mint a pedagógia missziója a XXI. századi iskolai és nem csak zárt iskolai keretekben folyó oktatás sarokköve. Gondoljunk csak a munkanélkülivé váltak körére, ahol nem csupán új tudás elsajátítására van szükség, hanem a frusztráció leküzdésére, az önbecsülés visszaadására. Ugyanez vonatkozik az élethossziglani tanulásra, a fiatalok médiakritika oktatására, az állampolgári jogok tanítására és nem utolsó sorban az előítéletes tudat megváltoztatására irányuló oktatásra. Ez utóbbi nem is igen létezik a magyar oktatási rendszerben, holott a hamis, előítéletes tudattal rendelkezők nem válhatnak autonóm, humanizált társadalmi szereplőkké. A nacionalista, rasszista, antiszemita és homofób attitűdök olyan tudati gátak, amelyek leküzdéséhez Freire módszertana sok segítséget adhat.

Az elnyomó és elnyomottak viszonyrendszerének leírásában Freire egy dologgal adós marad, és ez a közvetítők felelőssége. A hatalom elég jól definiálható és a hatalommal nem rendelkezők kategóriája is elég egyértelmű. A kettő között azonban ott vannak a közvetítők (tanár, pap, ügyvéd, orvos, újságíró, stb…)

 

A társadalom megváltoztatására irányuló cselekvés szempontjából perdöntő lehet, hogy a közvetítők kinek a pártjára állnak, a hatalom kiszolgálói, és ez által konzerválói lesznek, vagy az elnyomottakkal való dialogikus kapcsolat révén a rendszer permanens megreformálásában vesznek részt. Ez lehet a magyar pedagógus dilemmája a XXI. századra.

 

Ugyan közvetlenül nem köthető a könyv az időskorúak tanulásához, de a hátrányos helyzetűkéhez mindenképpen. Habár itt az „elnyomottak” kifejezés nem is egy társadalmi réteget jelöl, hanem többet is, gyakorlatilag egy állapotot, amely szerint mindenki hátrányos helyzetű az elnyomókon kívül, beleértve az idősöket is. Freire gondolatai alapján nekik sem késő soha autonóm és szabad emberré válniuk, hiszen megemlíti az élethosszig tartó tanulást is. És ugyan szerinte a gyökereknél, azaz a lehető legkorábban kell elkezdeni „máshogyan” tanítani az embereket, az időseknél ez azért lehet könnyebb az élethosszig tartó tanuláskor, hiszen a problémaközpontú tanítás egyik alapfeltétele az élettapasztalat szerinti tanítás. Ahogyan a partneri és szinte egyenrangú viszony is tanár és tanítvány között, ennek pedig szintén teljesülnie kell az idősek oktatásakor.

 

 

Hivatkozások:

 

 

http://www.users.humboldt.edu/jwpowell/edreformFriere_pedagogy.pdf

 

http://nevelestudomany.elte.hu/index.php/2012/12/paulo-freire/

 

http://en.wikipedia.org/wiki/Paulo_Freire

 

http://en.wikipedia.org/wiki/Pedagogy_of_the_Oppressed

 

http://www.magyarpedagogia.hu/document/Yassur_MP1012.pdf