Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Lukács Szilvia: A tanatagógia és az andragógia kapcsolata

2011.05.05

Választásomat, valamint a téma iránti elkötelezettségemet, a halál jelensége által generált értelmetlen és negatív félelemérzet megváltoztatására irányuló szándék motiválta. Célom, hogy a természet ezen eseménye megszabaduljon a társadalmi nyomás hatására keletkezett béklyóitól, hogy az embereknek legyen elég bátorságuk szorongás nélkül, egyfajta külső szemlélőként szembenézni a halál tényével. Életünket számtalan, önmagunk előtt ismeretlen és megmagyarázhatatlan belső frusztráció mérgezi. Gondoljunk bele mekkora feszültségtől szabadulhatunk meg, amennyiben az általam választott téma kikerül a tabuk zárt és homályos világából. Képzeljük el, hogy olyan kíváncsisággal fordulunk a kérdés felé, mint egy számunkra ismeretlen állapotváltozás felé, határozatlanság és félelem nélkül. Mennyivel nyugodtabb, biztonságosabb és teljesebb életet élhetünk, ha cselekedeteinket nem az elmúlástól való görcsös irtózás hatja át. Micsoda- önmaga felett aratott- diadala lenne ez az egyszerű, emberi, tiszavirág- életű létünknek?

Írásomban nem kívánok állást foglalni a különböző vallási és filozófiai nézetek, illetve halálfelfogások színes skálájában, csupán egy új út lehetőségére szeretnék rávilágítani, egy új, világosabb ösvényre, melyben a hitnek legalább akkora szerep jut, mint a tiszta gyakorlatiasságnak, ezzel a dualitással teremtve összhangot jelenlegi, a természettől oly távolra sodródott, materialista életünkben.

„Modern világunk nem tud értelmet adni a halálnak”[1] hiszen minden szemszögből megfosztásként éljük meg. Az idős/ beteg ember a hőn áhított (és az utolsó életszakaszban oly nagy becsben tartott) életet, a hozzátartozók pedig szeretteiket veszítik el.

Pillanatról- pillanatra élünk, hamis célokat hajszolva, az áleredmények ideiglenes illúziójában ringatózva. Hajlamosak vagyunk előnyben részesíteni a lényegtelen eseményeket a valódi kérdésekkel szemben. Helyzetünkön a társadalom jelenlegi hozzáállása csak tovább ront, hiszen ha valakiben mégis felmerül a téma átbeszélésére irányuló igény, megfelelő partnerek, közösség és alkalom hiányában a késztetés szépen lassan elcsendesedik és az egyén, aki egy másodperc erejéig a szerencsés kétkedő szerepében tündökölhetett, visszasüllyed a „pillanat-lények” egyhangú világába.

Munkám és ötletem a fent említett helyzet orvoslása céljából született.  Az andragógia témájában olvasott különböző módszereket, a főiskolán tanultakat, továbbá egyéni beállítottságomat felhasználva szeretnék kialakítani egy olyan kurzust, ami lényegét tekintve egyfajta hidat teremt a szárnyát bontogató gerontogógia, tanatológia és a hospice- szolgálat között.

Hatalmas űrt érzek a tudományterületek ezen részei között. Számos elmélet és kutatás született a halál témakörében, nem beszélve a különböző vallási nézetekről, ugyanakkor, pusztán a hozzáállás rögzítésével, még nem áll be változás a gyakorlatban. Egy olyan közösség létrehozásán dolgozom, ahol nincsenek tabuk, ahol az egyetemes igazság békében megfér az egyéni empirikus megfigyelések/ észlelések mellett. Bármely, az élettel és léttel kapcsolatos kérdésnek szabad utat engedve kívánok egy tudatosabb, önszervezőbb, magasabb életminőségre irányuló igényt kialakítani az erre fogékony emberekben. Ötletem stabilitását, a téma interdiszciplináris jellege, az elmélet gyakorlatba ültetésének szükségessége, valamint a szándék tisztasága biztosítja.

A halált megelőző életszakasz megértésére és „kezelésére” már több kezdeményezés irányult. Én azonban a folyamat főszereplőjét szeretném cselekvésre sarkallni. Résztvevő lévén, neki van a legkevesebb rálátása az eseményekre. Ezt a ködös és bizonytalan képet szeretném tiszta, járható úttá alakítani. Minden korábbi kezdeményezés a külvilág felöl érkezett. Az életet megkönnyítő technikai felszereltség, a kórházi ellátás, a hospice- szolgálat, valamint a közeli hozzátartozók megfelelő magatartása a szituáció kezelésére. Ezek mind külső eredetű segítségek. Én azt szeretném elérni, hogy az élete végéhez közelgő ember önmagában indítson el egy folyamatot, melyet az elfogadás, a béke és a változásra való felkészültség jellemez. Ő az egyetlen, aki igazán átéli az eseményeket, így elsősorban neki kell lelkileg éretté válni. A rokonok és más segítők, csupán félútig lehetnek támaszaink.

Ötletem sikeressége az időpontban rejlik! Nem az utolsó pillanatban van szükség a „tanfolyamra”, hiszen akkor annyi egyéb problémát és feladatot kell az embereknek kezelniük/ megoldaniuk. Gondolok itt földi életük mérlegelésére, rendezésére, szeretteiktől vett búcsújukra stb.… ezek mind- mind az elmúlás kötelező velejárói, egyfajta ráhangolódás. Abban a pillanatban már nincs idő és erő a mentális felkészülésre, valamint belső félelmeink eredetének felkutatására. A halál folyamatának megértését és befogadását tiszta tudattal, jóval korábban, már akár a negyvenes, ötvenes éveikben ajánlanám. Akkor még elég nyitott a szellemünk, ugyanakkor már elég bölcsek vagyunk ahhoz, hogy megjelenjen bennünk az anyagias életfelfogásunk megváltoztatására irányuló kényszer. Négy- öt évtized tapasztalata már elegendő, hogy belássuk, korántsem vagyunk sebezhetetlenek és az egónknál egy sokkal hatalmasabb, objektív erő is hat ránk, amit képtelenek vagyunk befolyásolni, ugyanakkor elérhetjük, hogy a megfelelő pillanatban készek legyünk a befogadására. Gondoljunk csak a gyöngyhalászokra. Előbb nekik is meg kell ismerniük a víz természetét, a „kincset” csupán ezt követően hozhatják felszínre.

Célom nem az, hogy elhitessem az emberekkel az ismeretlen megszelídítésének és irányításunk alá vonásának lehetőségét, mert ez buta és gyermeteg kezdeményezés lenne részemről. Nem!  Én azon dolgozom, hogy megértsük: az igazi tudás kulcsa az elfogadás, a nyitottság és a szeretet. Akkor válunk bölccsé, ha a megfelelő pillanatban kitárjuk lelkünk ajtaját, nem pedig egy képzelt ellenséggel szemben barikádozzuk el magunkat.

 

1.        A tanulmány tartalmának rövid előrevetítése

Írásomban elsősorban a középkora végére érkező, idősödő korosztályt tekintem elsődleges célcsoportomnak. Figyelembe véve, hogy „tanatogógia”[2] témában, hazánkban eddig még nem született sok kutatás vagy tanulmány, ezért a többi tudományág számomra releváns szegmensét felhasználva és vegyítve szeretnék egy átfogó képet kialakítani, kiaknázva ezzel az interdiszciplináris jellegben rejtőző lehetőségeket. Kutatásom emiatt a következőképpen épül fel.

Az első rész első felében a mai magyar demográfiai viszonyokkal, valamint az idősek általános helyzetével foglalkozom. Ezt követően megvizsgálom a különböző vallások és kultúrák halálfelfogásait, túlvilágképzetét. Ezután kiemelem a halált, mint pszichológiai jelenséget, majd rátérek az egészségügyi vonatkozásokra, mélyebben a hospice ellátás történetére, céljaira és mai helyzetére. Az első rész zárásaként bemutatom, hogy eddig milyen kurzusok, kezdeményezések indultak a téma szorgalmazására.

A második rész középpontjában egyéni kutatásom és ötletem részletesebb kidolgozása áll, kiegészítve andragógia- módszertani elemekkel, továbbá két mélyinterjúm tapasztalataival.

Szűk témám kutatási hiányosságai miatt, olykor el kell egy kicsit távolodnom, hogy később tisztább rálátásom legyen egy-egy aspektusra.

 

2.        Demográfiai változások, az idősek helyzete Magyarországon

Ebben a fejezetben megvizsgálom, hogy jelenleg milyen a társadalmunk korösszetétele, bizonyítva mennyire sürgető és létfontosságú teret engednünk egy új paradigmaváltásnak.

„Az aktív korú európai, így a magyar népesség is fokozatosan csökken. Ennek oka a születések drasztikus visszaesése és az élettartam egyenletes növekedése.”[3] „Ezzel összhangban az öregkor fogalma felülvizsgálatra szorul.”[4]. Dr. James W. Vaupel véleménye szerint: „az emberi kornak elvileg nincs határa.”[5]. Ezt a kijelentést kicsit túlzónak találom, de tény, hogy az embereknek egyre hosszabb időtartam áll rendelkezésükre, ami új módszereket, szükségleteket és lehetőségeket hív éltre.

„A 2001-es népszámlálási adatok kimutatták, hogy hazánk lakosságának kb. 20%-át az időskorúak, vagyis a 60 és annál idősebb emberek csoportja alkotja”.[1]

Ez az új helyzet hívta életre az andragógia egyik fiatalnak számító ágát, a geronto- andragógiát vagy más néven gerontogógiát, ill. geroedukációt, melyek az „időskorúak képzésének és művelődésének elméletével és gyakorlatával foglalkoznak”.[2] Továbbá, a bizonytalan gazdasági helyzetre való tekintettel, megjelent egy új cél, egy új motiváló erő, méghozzá az idősek munkaerő- piacon tartása (a lehető leghosszabb ideig) ezzel támogatva a hazai gazdaságot és növelve az aktív munkavállalói réteget. Ennek elérésében játszik döntő szerepet a geronto- andragógia.

Azért volt szükséges a fent említett adatokat és tényeket tisztázni, mert ez adja későbbi kutatásom táptalaját. A társadalom mai állása teszi lehetővé tervem létjogosultságát. Úgy vélem, hogy a halál által keltett irracionális félelemérzet feloldása olyan belső békét, összhangot és kiegyensúlyozottságot teremt, melynek hosszú távú eredményei közé tartozhat a sikeresebb és teljesebb élet, ami (kortól függetlenül) pozitív hatással lehet a munkavállalásra, továbbá az életminőség növekedésére.

 

3.   Halál és vallás viszonya

Ennek a témának a teljes körű ismertetése egy különálló kutatást igényelne, így most megpróbálom leszűkíteni, kizárólag átfogóan értelmezni. Azért nagyon nehéz megfogni a halált, mint teológiai aktust, mert nemcsak kultúránként, hanem koronként is változik annak értelmezése, jelentősége. Egy biztos, „a vallásos hit megkönnyíti a halál elfogadását. A túlvilági léttel kapcsolatos rituális szövegek, imádságok, segítik a halál bekövetkezésének fokozatos tudatosítását. Ugyancsak ezt a célt szolgálja a halálra való fizikai készülődés (pl. a halotti lepel hímzése Erdélyben).”[3] Ezek a hagyományok könnyítik a ráhangolódást, így amikor tényleg szembesülünk időnk lejártával, már nem állunk ott teljesen felkészületlenül.

Tekintettel andragógusi szerepemre, a valláselemzés, kutatott témaköröm egy része csupán, így ennek a tudományágnak az ismerete, bár elengedhetetlen- és a téma megalapozottsága tekintetében- kihagyása beláthatatlan hanyagságot jelentene, kutatásom fő szempontjából, mégis kevésbé releváns. Jelen van, ugyanakkor látens módon, csupán árnyékként lengi körbe kutatásomat. 

            Nem kívánom egyesével végigelemezni a vallásokat, sokkal inkább életünkben betöltött szerepüket szeretném kihangsúlyozni.

            Mindenkinek egyéni joga eldönteni miben hisz, a lényeg, hogy a képzés során külön hangsúlyt kell fektetni a vallási toleranciára. Minden jelenlévőt kizárólag erősíteni kell hitében, mert a hit erőt ad és védelmez. A hit a mi személyes mentsvárunk, ahova a megfelelő pillanatban nyugodtan visszavonulhatunk, továbbá ami kellő magyarázattal szolgál a zavaró kérdésekre. Nincsen hit nélküli ember, mert a hitetlenség is egyfajta hitrendszer eleme. Lényegtelennek tartom, hogy a magasabb erőt Istennek, Allahnak, Univerzumnak vagy Sivának hívjuk és a képzés szempontjából az is irreleváns, hogy egyes elképzelések szerint a Mennyországba vagy a Nirvánába kerülünk, esetleg a reinkarnáció következtében újra a földre születünk-e. A mi szempontunkból ezek nem számítanak. Egyedül az fontos, hogy megismerjük, elfogadjuk és tiszteletben tartsuk a másik véleményét és azt felhasználva nyújtsunk támogatást a lelki elesetteknek. Mivel az ítélkezés egyik fél fejlődését sem szolgálja, jelenléte teljességgel felesleges.

4.  A halál pszichológiai megközelítése

„A pszichológia nem más, mint a lelki folyamatokkal, tevékenységekkel és állapotokkal, közös szóval a lelki jelenségekkel foglalkozó tudományág. Elsődleges feladata, hogy leírja és ismertesse ezeket a jelenségeket, megállapítsa bekövetkezésük feltételeit és más jelenségekre gyakorolt hatásukat.”[4] Ebben a fejezetben a halál lelki folyamata kerül vizsgálatra.

A halál életünk szerves része, bár minden erőnkkel próbáljuk ezt tagadni. Más helyzetekben kifejezetten fontosnak tartjuk és a kitartás egyik legkézenfekvőbb jele, ha feladatainkat valamilyen módon lezárjuk, befejezzük. Amennyiben úgy tekintünk az életre, mint egy feladatra, miért tölt el mégis félelem, ha a végére gondolunk? Miért éljük meg veszteségként egy befejezett „küldetés” lezárását?

Bárdos György egyik könyvében azt írta, hogy „szerencsések vagyunk, hogy meghalhatunk, mert az azt jelenti, hogy volt lehetőségünk élni”.[5] Ez a hozzáállás megnyugtató és lélekemelő, ugyanakkor ne feledkezzünk meg arról a sok lelki, anyagi dologról sem, melyekről halálunk pillanatában lemondani kényszerülünk. Végletekig önző világunkat, valószínűleg ez a „lemondás” tartja leginkább sokkban.

A legnagyobb frusztrációt a témával kapcsolatban, a tudomány és a társadalom véleménye között húzódó, mély szakadék okozza. „A társadalom érdeklődése megakadt a felszínes ismereteknél, szemben a tudományéval, aki külön diszciplínát hozott létre tanatológia névvel a 60-as években. Az ember defenzív magatartása a tanatológiával szemben, alapból kizárja az elfogadás lehetőségét.”[6]

1.        A betegség- öregség folyamata által kiváltott emberi reakciók

Fontosnak érzem rögzíteni, hogy bár a szakirodalom, továbbá az általam választott egyéb könyvek, kizárólag a haldoklás illetve a betegség folyamatát elemezik/ vizsgálják, én szeretném kiterjeszteni ezeket az eredményeket magára az öregkorra is. Nem feltétlenül kell valamilyen betegségben szenvednünk ahhoz, hogy szembesüljünk az idő rohanásával, valamint fizikai, lelki és szellemi változásainkkal. Így a következő besorolást a természetes öregedés folyamatára is igaznak vélem.

Elizabeth Kübler- Ross fogalmazta meg elsőként azt az öt különböző érzelmi reakciót, melyeken keresztül képesek vagyunk a minket ért változásokat felismerni, értelmezni, végül az elkerülhetetlen megélésüket elfogadni.

·      „Kétségbevonás/ tagadás: ez a kezdeti szakasz, melyben szembesülünk az előttünk álló helyzettel. A primer fázisban még teljes lényünkkel ellenállunk, nem mérlegelünk, nem gondolkodunk, minden energiánkat a tagadásba fektetjük, azt várva, hogy az „amiről nem veszünk tudomást, nem is létezik” elv (minden józan tudásunk ellenére) érvényesüljön.

·      Ezt az intenzív elzárkózást váltja fel a még erőteljesebb harag/ lázadás. Ebben a szakaszban értelmetlen és kimerítő küzdelmet folytatunk a világgal, de leginkább önmagunkkal szemben.

·      Ezt követően egy kicsit elcsendesedik az egyén, egyrészt, mert a különösen impulzív düh kimerítő, másrészről viszont kezdjük belátni, hogy bármilyen magatartást is vegyünk fel, nem áll be változás. Ez az alkudozás szakasza. Már bizonytalanabbak vagyunk, elszállt a harag keltette magabiztosság, mégis görcsösen kapaszkodunk minden apró szálba, mely egy perccel is tovább rögzíthet minket a realitás talajához.

·      Később, ezt a bizonytalan szakaszt váltja fel a szomorúság, Ez a teljes letargia ideje, amikor egyszerűen kizárjuk a külvilágot, senkire és semmire nem vágyunk, bezárkózunk. Ez a mély depresszió ad lehetőséget a dolgok elfogadására. El kell érnünk azt a kiábrándultságot, ahonnan már csak fölfelé indulhatunk. Szepes Mária az egyik könyvében azt írta, hogy „csak a legmélyebb mélység, legalsó pontján vehetünk lendületet a legmagasabb Cél felé.”[7] Ez a mondat hűen tükrözi az emberben végbemenő folyamatot. A változás maga az út, személyes feladatunk csupán annyi, hogy végigmenjünk egyéni utunkon.

·      És végül az előbb említett nagybetűs Cél, maga az elfogadás. Ez az utolsó fázis. Itt nyer értelmet az ezt megelőző négy, gyötrelmes állomás. Ez a nyereményünk, a bátor ember díja, aki mosolyogva- ám korántsem harc nélkül- fogadja el a halált. Ezt a pillanatot, a megértés dicső pillanatát, csend, béke és nyugalom övezi. Itt már nincs helye hazugságnak és önámításnak, leráztuk a béklyókat, feloldottuk a félelmet és elnyertük megérdemelt lelki szabadságunkat.”[8]

Ne felejtsük el, hogy ezek csak érzelmi keretek. A különböző szakaszokkal való szembesülés természetesen egyén- specifikus, azaz személyiségtől, anyagi háttértől, lelki kiegyensúlyozottságtól valamint bölcsességtől függően változik.

2.                  Hozzátartozók magatartása

Kijelenthetjük, hogy a családtagok is végigmennek ugyanazon a folyamaton, mint az idős/ beteg emberek. Nekik is meg kell tanulniuk értelmezni és elfogadni az elmúlást. Meg kell tanulniuk elengedni szeretteiket. Hatalmas szerepük van a családtagoknak az ápolásra szoruló ember lelkivilágának alakulásában.

„1972- 1973-ban készült egy felmérés, melyben a haláltudat elfogadását segítő és gátló tényezőket vizsgálták. Az „Élet a halálig” című programban, lelkészek beszélgettek 84 halálos beteggel. A kutatás eredménye a következőket mutatta: az erős fájdalom és a feszült hozzátartozók negatív irányba mozdították a halálképet, míg a békés, türelmes rokonok, a műveltségi szint, továbbá a szabadelvű, a halálról nyíltan beszélő családok pozitív irányba terelték a betegek érzéseit. A vizsgálatból megállapították a leggyakoribb, félelmet kiváltó okokat is. A kérdezettek több mint 50%- a félt az elszakadástól és a tehertől, amit a családjának jelent, mások a fájdalomtól és az életük elértéktelenedésétől rettegtek.”[9]

Ez a kísérlet bebizonyította, hogy szeretteink mekkora jelentőséggel bírnak ebben a folyamatban. Ilyenkor az idős/ beteg emberben felerősödnek a kötődés érzései. Szeretné magához közelebb tudni gyermekeit, unokáit, testvéreit. Ilyenkor türelmet, őszinte szeretet és megértést várnak tőlük. Ahhoz, hogy a szintén szorongással teli hozzátartozó, (aki már előre tudja, egyedül marad) megfelelő támasz legyen, a beteg érdekében félre kell tenni önmagát. Le kell győznie az önzés minden formáját és magát megacélozva, felvértezve kell szerettét elkísérnie az út egy részén, kellő bátorságot biztosítva ezzel, hogy az utolsó lépéseket egyedül, magabiztosan, önállóan tehesse meg.

Az ápolók és orvosok akkor válnak kiemelkedően fontossá, amikor egy embernek nincsenek élő rokonai vagy nincs olyan meghitt és közeli kapcsolatban velük. Ebben az esetben az egészségügyi dolgozóknak kell átvállalniuk a feladatokat és lelki támogatást nyújtaniuk. Emiatt fontos megtanulniuk a megfelelő magatartást és a helyzethez illő kommunikációt. 

3.                  Fel lehet- e készülni a halálra?

„Számos pszichológus szerint a halálfélelem, halálösztön, az egyik legáltalánosabb emberi tulajdonság.”[10]

„Ha most történik: nem ezután, ha nem ezután, úgy most történik, s ha most meg nem történik, eljő máskor: készen kell rá lenni: addig van.”[11] Ezek Shakespeare szavai, melyek őszintén, tömören, józanul csengenek, tökéletesen összefoglalva az emberek halálhoz való viszonyát.

„Minden, ami az életben felkészítetlenül éri az embert, mélyebben vagy keményebben sújtja. Bizonyos keretek között rendelkezünk az előrelátás képességével, ezért sok mindenre fel tudunk készülni, elsősorban olyan dolgokra, melyekre tapasztalati úton számíthatunk. Ilyen az öregség is. A kérdés csak az, hogyan tudunk rá felkészülni?”[12] A legalapvetőbb intéznivalók, a mindennapi élet szerves részei (pl.: különböző biztosítások, nyugdíj, végrendelet megírása…) Másik, aránylag egyszerűbb út a folyamatos egészségügyi ellenőrzés (éves vizit, beutalók, időszakos kivizsgálások…) Ezek voltak a könnyen elintézhető, általunk befolyásolható dolgok. Amit nehezebb egy ilyen helyzetben átértékelni az a szociális élet, valamint a társadalmi rang/ egzisztencia. Sok embernek gondot okoz elfogadni saját öregedését és az ezzel járó lassulást, státuszváltozást, családi átrendeződést. A társadalomban uralkodó nézet megpróbálja elhitetni, hogy a fiataloké a világ, a megváltás kulcsa az ő kezükben van, mindenki más csupán háttértáncos. Ez abszolút helytelen, végtelenül igazságtalan, hovatovább buta hozzáállás. Ha csak a demográfiai arányokat nézzük, már világosan látszik, hogy óriási paradigmaváltásnak kell végbemennie, mely következtében az idősek szerepe a társadalomban különösen megnő. Hosszú távú aktivitásuk az egész ország gazdaságára hatással lesz. Globális cél az aktív nyugdíjas évek elérése. Fontos, hogy az öregedéssel beállt változást egy új lehetőségként interpretáljuk, tervezgessünk, utazzunk, tanuljunk. A lényeg, hogy számunkra értékes tartalommal töltsük ki a hátralévő időnket, mert ha ilyen életre nézünk vissza halálunk pillanatában, nem érezzük eltékozoltnak azt. Melegség és megelégedés tölt el minket, ami már önmagában a felkészülés feltétele.

Összefoglalva ezt az alfejezetet, elmondhatjuk, hogy az öregedésre és halálra nem lehet teljes mértékben felkészülni, mert az előbbinek a „tünetei” az utóbbinak a konkrét időpontja bizonytalan. Amire fel tudunk készülni az egyedül a tartalom, mellyel kitöltjük ezeket az éveket.

 

5.         Egészségügyi megközelítés, Hospice rendszer Magyarországon

Ahhoz, hogy ennek a területnek az elemeit sikeresen be tudjuk építeni a majdani képzésbe, meg kell vizsgálni kialakulásának okait, történetét, céljait, továbbá eddig elért eredményeit, perspektíváit. A Hospice- ellátás filozófiájának integrálásával, még sokoldalúbb, még átfogóbb „szolgáltatást” tudnánk nyújtani.

1.                  „2000-es kutatás”[13]

A Semmelweis Orvostudományi Egyetem Magatartástudományi Intézete 2000-ben összeállított egy felmérést, melyben azt vizsgálta, hogy mennyire készítették fel az egészségügyi dolgozókat a halállal való szembesülésre, illetve a haldokló betegekkel való kapcsolatteremtésre. A kutatásban 124 orvos, 182 ápoló, valamint 288 orvostanhallgató vett részt. Az eredmény kiábrándító és kétségbeejtő volt. A megkérdezettek közel 80%- a állította, hogy csak kevésbé, illetve egyáltalán nem készítették fel a halál „kezelésére”. Egészen pontosan az orvosok 79,9 %, az ápolók 77%- a és a hallgatók 95,8% vallotta be, hogy erős hiányosságai vannak a témát illetően. Továbbá azt is kiszámolták, hogy a kutatásban részt vett egyének, arányaiban mennyit foglalkoztak tanulmányaik során tanatológiával.[14] Az eredmény meglepően kevésnek bizonyult. Az orvosok állításai szerint: az összóraszámuk 0,49%-át, az ápolók esetében pedig 0,7 %-át tette ki.

A kutatás összegzéseként elmondhatjuk, hogy globális szintű változásra van szükség és nem csupán egyéni hozzáállásunkat kell megnyitni, hanem magát az egészségügyi képzést is. Nagyon hangsúlyos és döntő területet hanyagolunk el, amennyiben nem törekszünk ennek megváltoztatására. Gondoljunk bele, hogyan várhatnánk el egy „gyógyítótól”, hogy másokon segítsen, ha az ő lelke is ápolásra szorul. Hogyan lehetséges, hogy olyan emberek sem lettek megfelelően felkészítve, akik naponta szembesülnek a halállal?

 Régen a halál és haldoklás természetes és bensőséges folyamat volt. Manapság civilizációnk ezt már nem engedi meg. „Nyugaton a halált félelem övezi. Félünk magától a haláltól és a ránk váró szenvedéstől. Elménk gyakran társítja a halált automatikusan a fájdalommal, pedig a halál csupán egy pillanat. Így az egész folyamatban inkább a félelem az, ami fájdalmas.”[15]

2.        Orvostudomány fejlődése, Hospice- rendszer kialakulása

„A gondozás mint fogalom, és mint az orvostudomány gyakorlati tevékenysége, a múlt század lendületes fejlődésével lépett porondra.”[16] A XX. század elejétől hatalmas technikai fejlődés indult a gyógyászat területén. A különböző vívmányok és újítások eredményeként, az 1960-as évekig az úgynevezett „agresszív gyógyítási modell”[17] uralkodott. Egyszerűen lehetetlenné vált természetes módon meghalni. A halottra az orvostudomány kudarcaként tekintettek, ezért elsődleges cél volt az emberek életben tartása, olykor akaratuktól, szándékuktól függetlenül. Az orvosok elkezdték pácienseiket betegségük szerint szelektálni. Így téve különbséget a „kevésbé érdekes”, illetve az orvostudomány szempontjából kihívással kecsegtető, komplikált esetek között. A betegekre kísérleti alanyként tekintettek, aki kis szerencsével, válaszokat adhat az orvosi kérdésekre. Kicsit félve jelentem ki, hogy ebben az időben a gyógyítás nem a betegről szólt, nem Ők álltak a középpontban, sokkal inkább a betegségük, valamint az orvos, aki mind önmagának, mind a tudománynak szeretett volna bizonyítani.

            Ezzel a hozzáállással egy időben, megjelent az ellenoldal képviselete is. A természetes halál jogának követelői kiálltak az emberi érdekek mellett. Elvetették a „magányos, kórházi halál” gondolatát. Ez a mozgalom szolgált később a Hospice- ellátás alapjául.

3.        „A Hospice rövid története”[18]

Az első neves személy, Fabiola, római matróna volt, aki a IV. században megnyitotta kapuit a betegek és rászorulók előtt. Ezt persze még nem nevezethetjük a mai értelemben vett hospice- ellátásnak, de a célja megegyezik a napjainkban is uralkodó motivációkkal, így bátran tekinthetjük őt a hospice Ősanyjának.

A következő fordulópont a Középkorban a XI- XII. században következett be. A Johannita lovagrend létrehozta az első kórházat, melyben már képzett orvosok foglalkoztak a betegellátással. Ebben az időszakban a „caritas”[19] és a kereszténység elvei összemosódva domináltak. Az így létrejött Hotel Dieu (Isten Háza) már nemcsak a betegek, hanem a szegény koldusok előtt is nyitva állt. A XVI. századi francia sebész, Ambroise Pare mondása: „én kezelem, Isten meggyógyítja”, egészen a XVIII. századig uralkodott. Ez azt jelentette, hogy az orvosok önmagukra mint eszközre tekintettek, ám a végső döntés Isten kezében volt.

A francia felvilágosodás automatikusan hozta magával a paradigmaváltást. A korábban egyházi személyzetet, világi váltotta fel. A XIX. század végére az orvoslás és a caritas fogalma között már éles szakadék tátongott.

A fordulópontot Jeanne Garnier- Chabot, Dames du Calvaire, polgári származású özvegyasszonyok szervezetének megalapítása jelentette. Ebben az intézményben kizárólag nőgyógyászati, főleg rákos betegeket kezeltek. Ezt követően megnyíltak a kapuk. Sorra jöttek létre hasonló célú szervezetek. Ilyen volt a dublini Miasszonyunk Háza vagy a hacknei Szent József Háza. Földrajzi helyszíntől függetlenül, egy valami közös volt ezekben a kezdeményezésekben: a valláson és a filantrópián felül, mindegyiket az erkölcs és a lelki ápolás önzetlen szándéka motiválta.

Amennyiben valóban meg szeretnénk ismerni a hospice történetét és „alapköveit”, mindenképpen említést kell tennünk három kiváló hölgyről, akik munkásságát hatalmas fejlődés és előrelépés kísérte a történelem folyamán.

Az első neves „egyéniség”[20] Cicely Saunders, aki kezdetben a Szent Józsefben dolgozott ápolónőként, majd megalapította a londoni Szent Christopher´s nevű hospice házat. A „Tender Living Care”[21] elvét alkalmazva, új gyógyszerek segítségével kívánta csökkenteni a daganatos betegek fájdalmait. Azóta minden intézmény ezt az elvet tekinti elsődleges célkitűzésének.

A másik két hölgy, akikről szintén nem szabad elfelejtkezni, a svájci pszichiáternő, Elizabeth Kübler- Ross (USA) és a Nobel- békedíjas, kalkuttai Teréz Anya. Túlzások nélkül, ők tekinthetők a hospice három alapítójának.

Mielőtt áttérnék a magyar hospice történetére, szeretnék pár szót szólni a szervezeti formákat illetően, ami később még nagy szerepet kap a képzés szempontjából.

4.        A magyar hospice

„1991. április 29- én dr. Polcz Alaine vezetésével, Dr. Muszbek Katalin (Országos Onkológiai Intézet) segítségével és Soros György támogatásával megalakult a Magyar Hospice Alapítvány Budapesten. Később Szombathelyen és Csepelen is megjelentek.”[22]

„Rendkívüli jelentőségű a WHO 1994. évi Amszterdamban 36 tagállam 60 résztvevője által aláírt betegjogi tervezete, melynek célja az volt, hogy megfogalmazzák a betegjogi alapelveket és irányt mutassanak ezen alapelvek nemzeti egészségügyi szolgáltatásba történő implementációjához. A magyar helyzetet tekintve: az Alkotmány az egészséghez való jogot, mint alkotmányos jogot deklarálja. Ehhez képest az egészségügyi ellátáshoz való jog szabályozása, a hatályos Egészségügyi Törvényben valósul meg. Az Egészségügyről szóló 1997. évi CLIV. Törvény az Amszterdami Nyilatkozat szellemében készült és ennek megfelelően eukonformnak tekinthető. Az Egészségügyről szóló törvény számos esetben – különösen a gyógykezelés területén – általános megfogalmazást tartalmaz.”[23] Ez ad egy bizonyos mozgásteret a tudomány mindenkori állásának tekintetében, ugyanakkor számos kérdés tisztázását kizárja. Az átfogó, országos egészségügyi reform, melyre olyan nagy szüksége lenne az országnak, egy pontosított, a részletekre is kiterjedő, tiszta, logikus és következetes törvénymódosítás létét feltételezné. Amíg ez nem valósul meg, addig a jelenlegi útvesztőből kell kihozni a közösség és a betegek számára a legjobbat.

 

6.    Jelenleg létező, folyó képzések/ előadások „tanatológia”[24] témában

A halál tényének kizárását mi sem bizonyítja jobban, mint ennek a fejezetnek a rövidsége.

Fontos megemlíteni a Semmelweis Orvostudományi Egyetem tanatológiai kurzusát, melynek pontos címe: „A haldoklás és gyász kérdései az orvosi gyakorlatban. A terminális állapotú daganatos betegek palliatív ellátása”. Ez egy két kredit értékű, szabadon választható tárgy, mely felkészítik a leendő orvosokat a halálos betegekkel való kommunikációra, a gyász és gyászolók kezelésére, megismerteti velük az ide vonatkozó jogi és etikai kérdéseket, kitérnek a hospice szellemére, valamint a haldokló betegek pszicho- szociális ellátására. Figyelembe véve a témakörök fontosságát, nem értem, hogy miért nem számít ez a kurzus a kötelező tárgyelemek közé.

A modern technikának köszönhetően, lehetőségem van ide sorolni a Kharón, Thanatológiai Szemle című elektronikus folyóiratot, melyben hazai és külföldi szakértők egyaránt publikálnak. Továbbá a lap nyitott a vállalkozó szellemű, tapasztalatlan írók cikkeire is. A folyóirat tökéletesen megtestesíti az informális tanulás fogalmát és bár nem kurzus és nem előadás, mégis nagyban hozzájárul a halállal és gyásszal kapcsolatos ismeretanyag terjesztéséhez. Elsősorban az „orvostudomány, a pszichológia, a filozófia, a teológia, a művészettörténet, a szociológia, a kultúrtörténet, az antropológia és a bioetika”[25] területeivel foglalkozik, kiemelve és alátámasztva a tanatológia/ tanatogógia korábban említett, interdiszciplináris jellegét.

Korábban a Semmelweis Egyetemen folyt egy „A haldokló és a halál méltóságáért” című kurzus Dr. Hegedűs Katalin vezetésével, ami egy ideig még a Kossuth Klub programján is szerepelt. Ráadásul egy előadássorozatot is indítottak, Halálközelben és Halálközelben 2. címmel.

Ezekből a kezdeményezésekből világosan kitűnik, hogy milyen nagy igyekezettel próbálják a szakemberek szorgalmazni a témát, ugyanakkor az ellenállás nagyobbnak bizonyul a terjesztés erejénél. Érdekesség, hogy a papi képzés és lelki gondozás témakörében egyáltalán nem szerepelnek tanatológiai ismeretek.

 

7.  Az ötlet implementációja, gyakorlati útmutató

Kutatásom kezdetekor csak a hétköznapi érdeklődőknek szerettem volna létrehozni egy olyan közösséget, ahol a halál témája nem tiltott, ahol nem kell megrovó pillantásoktól félnünk, ha feltesszük a minket foglalkoztató kérdéseket. Ugyanakkor észrevettem, hogy egy másik célcsoportra irányuló képzésre is hatalmas lenne a lelki- szakmai igény, méghozzá a szakemberek megfelelő felkészítésére.

 

1.                  Egészségügyi szakemberek képzése

Ebbe a témába nem kívánok szakmailag belefolyni, hiszen sem orvos, sem pszichológus nem vagyok, így nem rendelkezem elegendő háttértudással. Azt viszont elengedhetetlen rögzíteni, hogy az egészségügyi képzés tanatológiai részén mindenképpen változtatni, fejleszteni kell. Mint már említettem a Semmelweis Egyetem orvostanhallgatói esetében, egyéni döntésen múlik, hogy részt vesznek-e a halálra való felkészítésen vagy nem. Tekintve a téma kényességét és megterhelő voltát, nagy felelőtlenségnek érzem ezt a választásbeli szabadságot.

A kurzus adott, így már csupán be kéne integrálni a kötelező tárgyelemek sorába. Ha arra gondolunk manapság hány ember hal meg kórházakban, egyértelművé válik a képzés bevezetésének fontossága.

A nővér- vagy ápolóképzésben sem elegendő a beteg ellátásának megtanítása, külön hangsúlyt kell fektetni a lelki gondozásra, a lélekgyógyászatra is. Ahogy azt az író- orvos dr. Puder Sándor mondta: „azért fontos az orvosoknak tanítani a halált, hogy a szembesülés ne belefásultságban, hanem csendes elfogadásban manifesztálódjon.”[26]

Az orvosi egyetemen folyó képzés tematikáját vizsgálva, úgy gondolom ez megfelelő központi képzés lenne. Az alapstruktúra megvan, ezt követően csupán az éppen aktuális csoportra (orvosokra, nővérekre, mentősökre) kell szabni a képzést, kihangsúlyozva a számukra releváns tartalmakat. A többoldalú megközelítés itt is érvényesül, hiszen a kurzus témaköreit nem egy előadó tartja, hanem több, más és más profilú szakember. Így valóban teljes képet kaphatnak a hallgatók a szakma jeles képviselőitől.

2.        Tanatogógusok képzése

Úgy gondolom, nem lehet egy ilyen képzést, mint „tanatogógus” létrehozni, mert azokat az értékeket, tulajdonságokat, amiket ez a szakma megkövetel, nem lehet a hagyományos, iskolarendszerű oktatásban elsajátítani. A szakmai felkészültség adott, ugyanakkor számos olyan hozzáállás- és magatartásbeli viselkedésnek kell jelen lennie, ami abszolút egyénfüggő. Olyan hajlamokra gondolok, melyek csírái velünk születnek, kibontakozásuk pedig az elsődleges szocializációs helyszín, a család körében történik. Később részletesen beszélek ezekről a tulajdonságokról. Fontos kihangsúlyozni, hogy „a tanatogógiát gyakorló személy tanít, és nem gyógyít.”[27]

3.        Nyitott képzés. Az emberek, halálra való felkészülésének segítése

Elérkeztünk dolgozatom csúcspontjához, egyben konklúziójához. Most, hogy már ismerem a szakirodalom egy részét és kitértem a további lehetőségekre, szükségszerűségekre, szeretném részletesen ismertetni az elképzelésemet.

Az alaphelyzetet tekintve, napjainkban nincs vagy csak nagyon kevés az a fórum, ahol beszélni lehet a halálról. A korábbi időkben ez a család, illetve a szűkebb értelemben vett közösség hatáskörébe tartozott. Mióta hódít az individuum jelentősége és a technika dominanciája, ezekről a dolgokról megfeledkeztünk, sőt egyre inkább próbáljuk kiszakítani tudatunkból. Próbálkozásunk hasztalan, hiszen azáltal, hogy figyelmen kívül hagyjuk a halált és a vele járó veszteséget.

A tanfolyamot elsősorban a felnőtteknek, azon belül is a negyven év felettieknek ajánlom, de úgy gondolom, hogy- kortól függetlenül - akiben felmerül az igény, ott a helye a kurzuson. Különleges figyelmet szentelnék a betegeknek, illetve a gyászuk feldolgozásában segítséget váró embereknek egyaránt.

Belépési feltétel tehát nincsen, nemtől, végzettségtől, vallástól és végeredményben kortól függetlenül, mindenki előtt nyitva áll a lehetőség.

A csoportösszetétel/ csoportlétszám tekintetében, mind a homogén, mind a heterogén kialakításban is látok lehetőségeket. A homogén csoport esetében, egyértelműen kevesebb a beszélgetés során felmerülő konfliktushelyzet, jobban lehet haladni, nagyobb a bizalom, emiatt pedig a csapatkohézió. Ezzel szemben egy heterogén társaság esetében, biztosan számolni kell a vitákkal és a nézeteltérésekkel, ugyanakkor ez megfelelő kiindulási helyzet lenne az új dolgok befogadására, valamint a látószög tágítására, egyéni elképzeléseink átformálására, merev gondolkodásmódunk lazítására. Ez persze veszélyes és ingoványos terep, hiszen nagyban függ a résztvevők ismereteitől, toleranciájától. Ilyenkor nagy felelősség hárul a tanatogógusra, hiszen az ő feladata a közösség összetartása és az építőjellegű viták irányítása. A csoportlétszám nem haladhatja meg a 12 főt.

Helyszínként leginkább egy hangulatos és világos termet tudnék elképzelni, ahol lehetőség van a székek körben való elrendezésére. Mindenképpen nyugtató színű falakat (pasztell) és barátságos ugyanakkor semleges képeket, festményeket, díszeket tennék a falra. Ezek a tárgyak elsősorban a mindennapok feszültségeit, valamint a témából kifolyólag született kényelmetlenséget, zárkózottságot oldják. „A semlegességre, a különböző vallású, beállítottságú emberek kényelme miatt szükséges figyelni.”[28]

Megítélésem szerint a heti egyszeri alkalom lenne a legmegfelelőbb, mert így állandó kapcsolat maradna az oktató és a diákok között, viszont ez elegendő idő a hallottak feldolgozására és beépülésére. Figyelembe véve az aktuális résztvevőket, a konzultáció időpontja közös megbeszélés alapján kerülne megnevezésre és heti két óra a tervezett időtartam.

A tanatogógus személyéről már sok szó esett, de most szeretnék részletesen kitérni rá. A szakemberek képzésével ellentétben itt egyetlen személy tartaná a kapcsolatot a csoporttal. Több előadó bevonása, a kialakult bizalom rovására menne. Korábban elhangzott, hogy olyan, a pszichológia, az orvostudomány és az andragógia területén is jártas oktatót keresünk, aki a szakmai felkészültség mellett rendelkezik a megfelelő tulajdonságokkal/ képességekkel. Itt gondolok az empátiára, az együttérzésre, a toleranciára, a figyelmességre, a türelemre, a határozottságra, valamint a cselekvőképes segítségnyújtásra. A tanatogógus feladata tehát, „hogy a halállal való megismeréssel, a psziché és a lélek helyreállításával és a korábban kimondatlan szavak erejével, készítse fel az embereket az előttük álló, rájuk váró érzések, események elfogadásának elviselésére. A tanatogógus munkája során akkor eredményes, ha a feladatok végeztével sikerült enyhíteni vagy akár meg is szűntetni az izoláció és magány érzéseit.”[29]

Mindenképpen íratnék egy fél- egy oldalas szöveget a belépő résztvevőkkel, melyben arról kérdezném, őket, hogy milyen érzések kerítik hatalmukba, ha a halálra gondolnak? Miért jöttek el? Mit várnak a képzéstől? Tudtak-e otthon, családi környezetben erről beszélni? Ez nagyon fontos lesz a tanatogógus szempontjából, mert ennek segítségével (nagyvonalakban) felmérheti a hallgatók kognitív képességeit, elvárásait, tapasztalatait. A kurzus végén újra feltenném a kérdést, hogy milyen érzésekkel gondolnak most a halálra. Ez egyfajta önigazolást és pozitív visszajelzést jelentene a tanárnak és a hallgatóknak egyaránt.

Ha a tárgyi és eszközfeltételt vizsgálom, mindenképpen biztosítani kell az internet- hozzáférést a teremben, hogy a hallgatóknak legyen lehetőségük a felmerülő kérdések egyéni megválaszolására. Továbbá szükség van egy állandó, saját helyszínre, székekre és esetleg a tanítás során felmerülő eszközökre, mint például hagyományos tábla, kréta, diavetítő, DVD lejátszó, esetleg interaktív tábla.

A tanítás módszere nagyon kényes téma és megválasztása külön figyelmet igényel. A szükséges módszereket a tanatogógusnak, az éppen adott csoporttól, valamint az aktuális témakörtől kell függővé tennie. A képzés kezdeti szakaszában előadásra gondoltam, így a résztvevőknek lesz idejük megnyugodni, anélkül, hogy egyből a középpontban lennének. Ezeket az órákat különböző filmekkel, képekkel, egyéb szemléltetőeszközökkel támogatnám. A bevezető anyag tartalmilag megegyezne a dolgozatom első felében tárgyaltak tartalmával, hiszen ez alkotja a tanatológia elméleti hátterét. Itt a tanatogógus kapná a főszerepet. Később, mikor már elmúlt a félénkség és a halál témája sem tűnik egy ijesztő, megfoghatatlan masszának, a csoportmunkát találom a legmegfelelőbbnek. „A második fázisban megtörtént eseteket dolgoznának fel a résztvevők. Ebben a szakaszban leginkább a szimuláció, az esetjátékok, továbbá a szerepjátékok dominálnának. Legvégül pedig, készíttetnék egy tervet a hallgatókkal, melyben azokat a dolgokat gyűjtenék össze, amiket még életükben meg szeretnének csinálni, ki szeretnének próbálni, meg akarnak tanulni, tudatosítva, hogy az öregkor még nem az élet vége és hogy van rá mód, hogy hasznosan töltsük ki hirtelen felhalmozódott szabadidőnket.”[30]

Ez a kezdeményezés egyértelműen nonprofit- jellegű, kizárólag a szellemi tőke gyarapodását célzó próbálkozás lenne. A hallgatóknak csupán egy „jelképes összeget”[31] kéne befizetniük, ennek is inkább pszichológiai okai vannak, mintsem gazdasági. A kiadásokat leginkább uniós, illetve hazai támogatásokból, pályázatokból lehetne fedezni.

A tanfolyam sikeressége, fennmaradása és átfogó jellege miatt, minél több, hasonló irányú szervezet bevonását szorgalmaznám. Első és legfontosabb támogató partnerként a Magyar Hospice Házat emelném ki, továbbá egyéb egészségügyi szervezeteket, alapítványokat.

A tanfolyam nemcsak a halál könnyebb elfogadásában segítene, hanem kialakulna egy bensőséges, bizalmas közösség, melynek a tanfolyam végeztével sem feltétlenül kell felbomlania. Ez nagyban hozzájárulna az idősek kirekesztettség- érzésének csökkenéséhez. Az eredmény egy hasonló érdeklődésű, csendes, békés, nyitott és befogadó közösség vagy „klub” létrejöttét segíteni.

 

8. Záró gondolatok

Összegezve a fent említetteket, „az emberi kultúrában a halál a legmakacsabbul tartó tabu: semmi sem kényszerít minket a tartózkodásra, mégsem vagyunk képesek elengedni a problémát.”[32] Jelenlegi, a természettől oly távolra sodródott életünkben mindent kívülről szeretnénk szabályozni. A halál már nem számít természetes jelenségnek, mert, amint bekerül a kórházba, mindenki azon dolgozik, hogy természetellenes módon, gyógyszerekkel, gépekkel hosszabbítsák meg a beteg életét. De miről szól ez valójában? Mi a valódi célunk? Biztos vagyok benne, hogy a felszín alatt nem a beteg megsegítése motivál, hiszen ha ez lenne a szándékunk, akkor az esetek nagy többségében nem tartanánk mesterségesen életben valakit. Milyen élet az, amit gépek szabályoznak? Nem. Mi félünk! Félünk a haláltól, mert végeredményben képtelenek vagyunk uralni és félünk a beteg/ idős elvesztésétől, mert az nyílt és kegyetlen bizonyítéka határainknak! Tudom, hogy ez morbid és hihetetlen gondolat, de valójában magunkat féltjük. Sok esetben a hozzátartozó képtelen feldolgozni az elmúlás ezen megnyilvánulási formáját és ő az, aki nem engedi szerettét továbblépni. Ez a folyamat leginkább a családnak nehéz. Elmondhatjuk tehát, hogy a halált csupán végtelenül önző, emberi magatartásunk nehezíti meg. Kérem, ne értsenek félre, én is hasonlóképpen reagálok egy ilyen helyzetben. Amikor az ember részese egy hasonló, lemondásokkal teli szituációnak, nincs lehetősége tisztán és éretten, egyszóval önzetlenül, kizárólag a másik érdekeit szem előtt tartva gondolkodni, cselekedni. Ezért szükséges még a „tragédia” előtt, mind az idősebbeknek, mind esetleg a fiatalabbaknak, beszélni a halálról, mert ez később a segítségünkre lehet. Az utolsó pillanatban a halálos ágynál, nincs időnk elrendezni gondolatainkat, érzelmeinket, a halálhoz való attitűdjeinket, mert olyankor számos egyéb, lelkileg megterhelő elszámolásunk van. Ebből kiindulva, már korábban szembe kell néznünk az egyszer bekövetkező véggel, hogy ezáltal teljesebb és szabadabb életet élhessünk. Ez nem jelenti azt, hogy várnunk kell a halált! Nem! Az életösztön dominál, így a küzdelem/ a dac teljesen természetes magatartás. Amíg dolgunk van az életben, addig ragaszkodjunk világunkhoz, ugyanakkor, a megfelelő időben, tudni kell elengedni földi dolgainkat.

A tanfolyam pont ebben az elengedésben válhat segítségünkre. Ezt felhasználva rögzíthetjük, hogy a halál csendes, békés és meghitt is lehet, amennyiben nem harcolunk ellene olyan görcsösen. A kurzus lényege az lenne, hogy kiirtsuk önmagunkból ezt az értelmetlen, társadalmi nyomás által létrejött, „halhatatlanság és nélkülözhetetlenség” gondolatot. Tudomásul kell vennünk, hogy minden ember pótolható, de ez nem von le egyéni értékünkből. Halálunkkal, csupán utat engedünk egy új léleknek.

Az összejöveteleken lehetőség lenne feloldani ezeket a félelemblokkokat. Nem gondolom, hogy a halálfélelmet teljes mértékben ki kell vagy lehet iktatni, hiszen ez életünk szerves része, de azt elérhetjük, hogy ne okozzon gondot a halálról való elmélkedés és szabad beszélgetés. Tudomásul vesszük a jelenlétét, elfogadjuk, hogy itt töltött időnk véges, ugyanakkor ennek tudatában használjuk életünk minden percét. Ez az elmélkedés segíthet a felkészülésben, a ráhangolódásban.

Azt szeretném elérni, hogy rövid életünket ne árnyékolja be az elkerülhetetlentől való félelem, sokkal inkább motiválja és tegye teljessé.

Mindenkinek joga van kialakítani egyéni hitrendszerét, melyben mi választjuk meg, hogy mi lesz velünk halálunk után. Ennek értelmében rajtunk múlik, hogy lelkünk hova kerül a test elenyészése után. Nagy erőt és bátorságot meríthetünk ebből a hitből, amennyiben gondolatainkat egy pozitív, békés, az „egészbe való visszatérés”- túlvilágkép jellemzi.

Ezek a tényezők inspiráltak, amikor megszületet bennem az elképzelés. Tudom, hogy nehéz lesz ezt a gondolatmenetet „meghonosítani” világunkban, de bízom benne, hogy törekvésem és tervem nem lesz haszontalan. Valószínűleg nehéz lesz a hosszú évek alatt rögzült nézeteket feloldani, lazítani, de tiszta szándékkal, türelemmel és kitartással, nincsenek határok.



[2] Ez a definíció, a Felnőttoktatási és –képzési lexikonból származik. Szerk: Benedek- Csoma- Harangi, OKI Kiadó, 2002, 227. p.

[3] Polcz Alaine: Ideje a meghalásnak. Pont Kiadó, Budapest, 1998, 45. p.

[4] Kardos Lajos: Általános pszichológia. Tankönyvkiadó, Budapest, 1973, 5. p.

[5] Bárdos György: Az élet árnyoldalai: fájdalom, öregedés, halál. Scolar Kiadó, Budapest, 2006, 201. p.

[6] Elizabeth Kübler- Ross: A halál és a hozzá vezető út. Gondolat Kiadó, Budapest, 1988, 7- 45. p.

 

[7] Szepes Mária: A vörös oroszlán. Édesvíz Kiadó, Budapest, 2002, 100. p.

[8] Elizabeth Kübler- Ross: Éretté válni a halálra. Korda Kiadó, Kecskemét, 2002, 154-156. p.

[9] Elizabeth Kübler- Ross: Éretté válni a halálra. Korda Kiadó, Kecskemét, 2002, 100. p.

[10] Reader´s Digest Válogatás: A lélek és az értelem ABC-je. Reader´s Digest Kiadó Kft., Budapest, 1997, 277. p.

[11] Shakespeara: Hamlet

[12] Fritz Riemann: Az öregedés művészete. Háttér Kiadó, Bp. 1987, 39-40.p.

[13] Dr. Hegedűs Katalin: A hospice ellátás elmélete Moduláris tankönyvek). Egészségügyi Szakképző és Továbbképző Intézet, Budapest, 2006, 36-39. p.

[14] Tanatológia= a halál tudománya, nem összetévesztendő a tanatogógiával

[15] Oberto Airaudi: Az életen túl.  A halál jelensége, hogyan értsük meg félelem nélkül. Pécsi Direkt Kft. Alexandra Kiadója, Pécs, 2002, 42. p.

[16] Villányi Piroska: Szociálgerontológia (Szociális szervezők számára). SZMA, Budapest, 1994, 100. p.

[17] Dr. Hegedűs Katalin: A Hospice ellátás elmélete. Egészségügyi Szakképző és Továbbképző Intézet, Budapest, 2006, 72. p.

[18] Dr. Hegedűs Katalin: A Hospice ellátás elmélete. Egészségügyi Szakképző és Továbbképző Intézet, Budapest, 2006, 77- 104. p.

[19] Latin eredetű szó, jelentése: jótékonyság, emberszeretet, itt: gyengék segítése

[20] Szándékosan nem a személyiség szót használtam, hiszen az az ember, aki képességeit és tehetségét hasonló újításokba fekteti, mindenképpen különleges és kimagasló, mely értékekkel már inkább egyéniség, mint személyiség.

[21] Haldoklók szerető, szelíd ellátása.

[22] Dr. Hegedűs Katalin: A Hospice ellátás elmélete. Egészségügyi Szakképző és Továbbképző Intézet, Budapest, 2006, 105- 106. p.

[23] Dr. Kismarton Judit - Dr. Petneházi Zsigmond:  Fájdalomcsillapítás mint betegjog (http://www.kismarton.hu/index.php?option=com_content&task=blogcategory&id=4&Itemid=6&limit=6&limitstart=24)

[24] Úgy gondolom, hogy bár a téma tanatológia, de amint ezt elkezdik oktatni, ezáltal a hallgatókat felkészíteni, onnantól kezdve ez már tanatógógia. Ebből a megközelítésből szinte lényegtelen, hogy melyik kifejezést használom, hiszen a végeredmény ugyanaz.

[26] Dr. Puder Sándor: „Kikapcsolás- üzemszünet- halál”. Stephaneum Nyomda, Budapest, 1939, 30. p.

[27] Farkas Tímea: Miért van szükség a tanatogógiára? In: Felnőttképzés. 2008. 4. szám. 23. p.

[28] Ennek értelmében ugyanúgy nem raknék a falra feszületet, ahogy Buddha szobros oltárt sem állítanék a sarokba.

[29] Farkas Tímea: Miért van szükség a tanatogógiára? In: Felnőttképzés. 2008. 4. szám. 27. p.

[30] Farkas Tímea: Miért van szükség a tanatogógiára? In: Felnőttképzés. 2008. 4. szám. 26. p.

[31] Azt a lehetőséget, amit ingyen kapunk, általában kevésbé értékeljük, de amint pénzt fektettünk valamibe, már több elvárással és kitartással fordulunk felé, a megtérülés reményében.

[32] Bárdos György: Az élet árnyoldalai: fájdalom, öregedés, halál. Scolar Kiadó, Budapest, 2006, 241. p.


[1] Hennezel: A halál művészete. Európa Könyvkiadó, Budapest, 1999, 14. p.

[2] Farkas Tímea: Miért van szükség a tanatogógiára? In: Felnőttképzés. 2008. 4. szám. 23. p.

[3] Jászberényi József: Az aktív időskor lehetőségei Magyarországon. PrintX Budavár Zrt. Budapest, 2009, 17. p.

[5] Jászberényi József: Az aktív időskor lehetőségei Magyarországon. PrintX Budavár Zrt. Budapest, 2009, 18. p.

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.