Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Laci bácsi és Marika néni közös élete

2013.06.25

 Interjú alanyaimnak két, olyan 75 év feletti embert választottam, akiknek külön indult az életük, de a sors, a szerelem összehozta őket és a mai napig együtt élnek, miután 1950-ben összeházasodtak. Mindketten Gyömrőn születtek és ott élnek egy családi házban  kettesben, a fő úton.

Első interjúmban Laci bácsit  (89 éves ) kérdeztem életéről 

Meséljen családjáról, szüleiről!

Édesapám kétszer is megözvegyült mielőtt elvette volna édesanyámat, aki szintén elvesztette első férjét. Édesapám öt gyermeket hozott a házasságba, édesanyám két lányt és egy közös gyermekük született 1923.  legsötétebb napján, december 21-én. Ez a kisgyermek voltam én.  Összesen tehát, nyolc gyermekről kellett gondoskodnia szüleimnek. De ahogy akkor természetes volt mindenki csinálta a dolgát, nem panaszkodott.

Édesapám vasutas volt, édesanyám otthon viselte gondját a gyerekeknek. Bár gyakran nélkülözésektől sem mentesen, de szeretetteljes környezetben, boldog gyerekkorban nőttem fel. 

Milyen iskolákba járt?

A négy elemin túl a nagy családból ketten járhattunk polgáriba és egyedül én érettségizhettem le kereskedelmi iskolában. Bár a polgári iskola befejezése után, apám tanács ellenére, tettem egy néhány hónapos kitérőt az esztergályos szakma felé,  középiskolai tanulmányaimat a Wesselényi Miklós Fiú Felső Kereskedelmi Iskolában folytattam és itt is érettségiztem 1944-ben. A kései középiskolai tanulmányaimnak két előnye volt: egyrészt az osztálytársaimnál sokkal férfiasabb hangomon lényegesen hihetőbben tudtam előadni a tananyagot másrészt diák lévén nem hívtak be katonának, így katonai szolgálat  nélkül úsztam meg a II. Világháborút.

Mire emlékszik szívesen gyermekkorából?

Gyerekkoromtól kezdve részt vettem a cserkész mozgalomban és egészen a szövetség 1948-as megszűnéséig tevékenykedtem benne. Vezettem kis cserkészeket, apródokat, többen közülük az úttörő szövetségben folytatták a cserkészeknél megszeretett életformát. Községünkben, Gyömrőn, a helyi cserkész  szervezet a  közösségi és kulturális élet mozgató rugója volt. Számos előadást, koncertet szerveztünk, amelyekben gyakran mint műsorvezető szerepeltem, így a településen meglehetős ismertségre tettem szert.

Mi történt a cserkészkedés után?

Az ismertségemnek köszönhetően az érettségi után a községházán helyezkedtem el, a közellátást vezettem. Később jegyzői iskolára jelöltek, amelynek az elvégzése után Jászkarajenőre kerültem községi főjegyzőnek.  Édesapám 1944-ben meghalt, így édesanyámmal leköltöztünk a Jászságba. Nagyon büszke volt a jegyző fiára. Nekem kettős érzéseim maradtak meg ebből az időszakból: egyrészt kihívásokat jelentettek a feladatok, amelyek megoldásába örömmel vágtam bele,   másrészt a politikai környezet nagyon megnehezítette a mindennapi életet.

És hogy, milyen körülmények közt  ismerkedett meg párjával, Marika nénivel?

Ebben az időben már  komolyan udvaroltam egy gyömrői kislánynak. Régről ismertük egymást még az iskolából, egyházi berkekből, de kezdetben csak mint nagyon kedves barátra gondoltam. T.  Máriának hívták és 1950-ben keltünk egybe. Azóta is boldog házasságban élünk.

És hogy alakult a sorsa ezután?

A feleségem segítségével 1949 novemberében a Magyar Nemzeti Banknál helyezkedtem el, ahol egészen a nyugdíjba vonulásomig dolgoztam. Kezdetben revizorkodtam majd a revizorok egyik vezetője lettem. Később a mezőgazdasági ágazat finanszírozása lett a munkaköröm főcsoportvezetőként. Szerettem a munkámat és engem is kedveltek a munkatársaim. Kétszer kaptam kiváló pénzügyi dolgozó kitüntetést. Nyugdíjba vonulásom után 61 esztendős koromban, a Kereskedelmi és Hitelbank Titkárságára követtem az egykori felettesem, ahol még tíz évig szolgáltam.

Hogy élték át a történelem viharait? Mire emlékszik a világháború idejéből és az 56-os eseményekből?

1944-ben Gyömrőn is áthaladt a Budapest körüli front.  Előbb német később orosz csapatok állomásoztak a községben. Nekünk szerencsénk volt, mert édesanyám értett valamit oroszul. Az első férje szlovák volt és ő is megtanulta a nyelvet. Megismerkedett egy orosz szakáccsal, -  igazából ő főzött helyette -, így a család védettséget élvezett a legkritikusabb időben. A szakács szép szál legény volt, kb. két méter, kellő tekintéllyel rendelkezett az atrocitások lerendezésére. A második világháborúban sok szörnyűség történt, mégis, ha egy kicsit csitultak  a harcok a katonák emberi vonásai is láthatóvá váltak. Ennek illusztrálására elmesélek egy történetet. Az orosz csapatok rövidesen továbbindultak és nem lehetett tudni, hogy milyen habitusú katonák jönnek helyettük. Misa, a szakács azt javasolta, hogy édesanyám malacát vágjuk le, különben lehet, hogy a család nem sokat fog látni belőle. Sajnos édesapám már nem élt ebben az időben, így csak ketten voltunk Misával férfiak a családban. Hagyományosan, persze, nem lehetett leszúrni a malacot, mert a visításra biztos  felfigyelnek. Úgy döntöttünk, hogy inkább lelőjük, hiszen abban az időben a puska ropogás egyáltalán nem volt feltűnő. Mikor arra került volna a sor hajnalban, hogy kivégezzük a röfit, senkinek nem volt szíve meghúzni a ravaszt, pedig egyikünk végigverekedte magát több ezer kilométeren. A malacot végül is az egyik rokonunk vágta le.

1956-ban otthon vártuk ki a harcok végét. Egyik kolléga is velünk töltötte az őszt, addig amíg elültek a harcok.

Mióta nyugdíjba ment, mivel foglalkozik szívesen, mit szeret csinálni?

Párommal mindig is szerettünk színházba, operába járni így vettünk opera bérletet vasárnap délelőttre és évekig bejártunk kikapcsolódni. De mióta nehezebben mozgunk, inkább itthon töltjük a szabadidőnket. Kertészkedünk, olvasgatunk. Van nagyon szép nagy kertünk, ahol sok mindent megtermelünk. Szőlőt metszek, kapálgatok, hogy finom boromat élvezhessem telente a meleg szobába párommal beszélgetve a fiatalságunkról és családunkról, unokáinkról.

Ahogy Laci bácsi is mondja, régen nem járhatott mindenki iskolába sokáig, hisz nem minden család engedhette meg magának, hogy gyermekeit taníttathassa. Tankötelezettség még nem mindenki számára biztosította a hosszú ideig való iskolába járást. A munkába állás volt sok család számára a legfontosabb, hogy éhen ne haljanak. De a munka melletti  tanulás lehetőséget biztosított sok embernek, hogy tanulhasson.

Akkoriban természetes volt, hogy  az elemi illetve polgári iskola után dolgozni ment a fiatal.

Laci bácsi családjában se volt magától értetődő, hogy minden gyermek továbbtanulhat választott szakirányában. Neki szerencséje is volt, az élet megadta ezt a lehetőséget. Így ő főleg formális oktatási rendszerben vett részt. De élettörténetéből kitűnik, hogy többször került távol családjától, mivel munkája odaszólította, amibe nem mindig szólhatott bele.

 

Most párjával, Marika nénivel (87 éves) is beszélgetek

 Először,  Marika nénit is szüleiről szeretném kérdezni.

1925-ben születtem Gyömrőn. Édesapám kovács mester volt, édesanyámnak pedig elég gondot jelentett négy gyermeke: három leány és egy fiú. Sajnos korán itt hagyott minket, így 12 évesen félárva maradtam. Édesanyám szerepét két idősebb nővérem próbálta betölteni, szerető gondoskodással. Később, sajnos ezt meg kellett hálálnom, mivel mindketten korán itt hagytak minket. Haláluk előtt mindkettejüket otthon ápoltam és az utolsó pillanatig mellettük voltam. Mindhármunkat erős kötelékek kötötték a másikhoz. Így elvesztésük nagy űrt hagyott bennem. De családom sokat segített a gyász feldolgozásában. 

Iskoláiról majd munkába állásáról mit tudna nekem elmesélni?

Elemi és polgári iskolába Gyömrőn jártam, bár a polgári  utolsó évét Budapesten az Alsóerdősori Polgári iskolában fejeztem be. Édesapám támogatott a tanulásban, így a Dobó Katica  Kereskedelmi Felső Iskolában érettségizhettem 1943-ban. Még középiskolás koromban kiválasztottam azt a helyet,  a Belvárosi Takarékpénztárat,  ahol dolgozni szerettem volna. Az érettségi után rögtön jelentkeztem is. Valószínű annyira meglephette a személyzetist egy kis 18-éves  lány határozottsága, hogy rögtön alkalmaztak is. Itt dolgoztam a külföldi tulajdonosú bankok 1948-as államosításáig, majd átszerveztek az Országos Szövetkezeti Hitelintézetbe, végül 1953-ban a Magyar Nemzeti Bankba Kerültem. Pályafutásomat a Váci utcában kezdtem,  Ferenciek terei oldalán  és 1983-ban a Vörösmarty tér felőli végén fejeztem be.

Laci bácsi már mesélt a megismerkedésükről. Marika néni, hogy emlékszik a kezdetekre?

Laci mindig is szép szál legény volt és mindig a társaság központjaként sokat mesélt, viccelődött. Nagyon megtetszett jókedve, majd a velem szemben tanúsított tisztelete. Mindig figyelmes és előzékeny fiatalember volt. Jól táncolt és szórakoztatott is vidám történeteivel. Cserkészvezetőként közismert fiú volt a faluban. 1950-ben házasodtunk össze. Sajnos édesapám már nem érhette meg az esküvőnk. Párom ebben az időben jegyző volt Jászkarajenőn. A negyvenes évek vége, ötvenes évek eleje nehéz időszak volt. A kor szólása szerint három fajta ember létezett: aki börtönben ül, aki börtönben ült és aki ülni fog. A közigazgatásban hamar beteljesedhetett a bölcsesség, ezért rábeszéltem a férjem, hogy jöjjön ő is bankba dolgozni. A segítségemmel hamar el is helyezkedett és azt hiszem, hogy nem bánta meg a döntését.

         Mint egyszerű, kétkezi munkás lánya kezdetben jó kádernek számítottam és viszonylag hamar csoportvezető lett belőlem. Később kiderült, hogy a polgári értékek fontosabbak számomra és visszaminősítettek előadóvá. 

          Munkám során mindig fontosnak tartottam, hogy szakmailag felkészült legyek. Többször kaptam kiváló pénzügyi dolgozó kitüntetést. 

         Ahogy Laci bácsinál és Marika néninél is látszik nagyon fontos, hogy tevékenyen töltsék nyugdíjas éveiket. A mozgás – kis kertészkedés, saját maguknak megtermelt zöldség, gyümölcs és az együttlét frissen tartja őket. Sokszor látni, hogy az időseknek mennyit jelent, hogy családjukban lehetnek, a megszokott környezetükben. Egy idő után ez tartja őket életben, ez adja életük  értelmét. Még mindig szükség van valakinek rájuk. Társnak kell lenni, nem adhatják fel, mert mi lesz nélkülük a másikkal. Ezt más időskorúnál is tapasztaltam, mennyire szükségük van társra vagy társaságra. A közel múltban elkezdtem foglalkozni azzal a témával, hogy miért mennek sokan otthonba, mi készteti őket erre a döntésre. Beszélgettem bent lakókkal és a programszervezőjükkel és két fő dolgot tapasztaltam. Az egyik, hogy ott biztonságban érzik magukat, mert közel van az egészségügyi ellátás és így nincsenek folyamatosan családtagjaikra utalva. A másik pedig, hogy sok hasonló korúval van egy társaságban és az együttes élmény frissen tartja őket, mind fizikailag és lelkileg is. Ezek tarják frissen beszélgető alanyaimat is. E mellett a mai napig figyelemmel kísérik a körülöttük zajló  eseményeket, híradót néznek, újságot olvasnak, majd megbeszélik, véleményezik a dolgokat, ami szellemileg tarja frissen őket.

        Mindkét interjúalanyom a Horthy rendszerben végezte tanulmányait. A nemzeti jövedelem eloszlása ebben az időben meglehetősen szélsőséges képet mutatott: széles néprétegek alig részesedtek  a megtermelt javakból.

 

Népesség csoport

Részesedés a nemzeti jövedelemből

0.6%

20%

18.3%

36%

81%

44%

100%

100%

 A nemzeti jövedelem megoszlása a különböző társadalmi csoportok között 1940-ben.

                            (Ungvári Krisztián: A Horthy rendszer mérlege)

      A jövedelem eloszlása tükröződött a kor iskolázottsági fokán is. Az oktatásügy irányítása hagyományosan a vallás- és közoktatásügyi miniszterek feladatkörébe tartozott, akik közül kettő emelkedett ki: gróf Klebelsberg Kunó, aki 1922-től I931-ig, s Hóman Bálint, aki néhány hónapos megszakítással 1932-től l942-ig irányította a tárca munkáját. Mindkét kultuszminiszter a  népiskolai oktatás fejlesztését tartotta az egyik  legfontosabb feladatának. Az 1920-as évek második felében a kultusztárca a költségvetési kiadások 9-10%-át kapta, s ennek közel 50%-át a népoktatás fejlesztésére fordították.  1926 és 1931 között összesen 1096 új népiskola épült. A 30-as évekre az  analfabetizmus a 6 éven felüli lakosság 7%-ára csökkent.

         A középfokú általános és szakoktatás leglátogatottabb intézménye az elemi első 4 osztályára épülő 4 osztályos polgári iskola volt. A felső kereskedelmi iskolák 1920-tól 4 évfolyamosok lettek, s a végzősök 1930-tól érettségi vizsgát tettek.

         Laci bácsi és Marika néni is a család anyagi lehetőségei által meghatározott legmagasabb képzésben  részesült. A második világháború után a családalapítás miatt kevesebb idő jutott a tanulásra és a viszonylag jó presztízsű munkahely is kevésbé motiválta őket a felsőfokú tanulmányok végzésére, habár szakmai tanfolyamokon rendszeresen részt vettek.