Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


 

Barátok Ligája - két életút bemutatása


Az előző félévben, a Politikatörténet és felnőttoktatás c. tantárgyhoz beadandó dolgozatom témájának egy londoni közösségi központ bemutatását, a szervezet politikai-társadalmi vonatkozásainak elemzését választottam. Már akkor is feltűnt az, hogy Angliában milyen nagy múltja és respektje van a közösségi, önkéntes munkának, annak, ha valaki mindennemű ellenszolgáltatás nélkül, szívvel-lélekkel dolgozik egy kis közösség érdekében. Néhány éves londoni tartózkodásom alatt, munkám során magam is megtapasztaltam az önkéntes munka népszerűségét, azt, hogy ebben az országban bárki, legyen az egy iskolából éppen kikerült tinédzser, dolgozó középkorú, netán egy idősebb ember, teljesen természetesnek találja azt, hogy ingyen és bérmentve tesz valamit a közösségért, közvetlen környezetében élőkért. Így hát úgy döntöttem, hogy a mostani tantárgyhoz előírt házidolgozathoz két olyan személlyel készítek interjút, akik idősebb koruk ellenére aktívan részt vesznek közösségük életében és dolgoznak önkéntesként.

Munkahelyemen, az Ealing Hospital-ban is számos önkéntes dolgozik, leginkább fiatalok, akik munkahelyi gyakorlatot, tapasztalatot szeretnének szerezni iskolai éveik során. Van azonban sok idősebb ember is, elsősorban nem egészségügyi területen, akik nyugdíjasként dolgozgatnak a kórháznak “volunteer”-ként, azaz önkéntesként. A kórház büféjét egy önkéntes közösség, a League of Friends társaság működteti, a csapat kizárólag önkéntesekből áll; magát a büfét is League of Friends Tea Bar-nak hívják. Az alkalmazottak mindegyike önkéntesként, egy árva fillér (bocsánat, penny) ellenszolgáltatás nélkül dolgozik, a büfé egészen jelentős profitját pedig félévente valamilyen jótékony célra fordítják, legutóbb a gyermekosztály részére vettek néhány plazma tv-t, illetve egy korszerű számítógépet. A dolgozók nagyobb része az idősebb korosztályt képviseli, de sok fiatal is van köztük, illetve néhány, kisebb mértékben értelmileg sérült, vagy tanulási gondokkal küszködő ember is dolgozik a pultok mögött. Úgy gondoltam, hogy éppen itt az ideje, hogy megismerjem őket közelebbről, így felvettem a kapcsolatot Mrs. Ann Cousins-szel, a Tea Bar vezetőjével, és megkértem, hogy készíthessek egy rövid interjút a személyzet két, idősebb emberével. Ann, aki a fiatalok közé sorolható a maga 63 éves korával, rendkívül kedvesen és segítőkészen fogadott és leszervezett nekem egy interjút a büfé két legidősebb hölgy tagjával. A hölgyek szintén rendkívül kedvesen fogadtak, már-már zavarba ejtő volt kedvességük: az interjút csak egy hatalmas sonkás-sajtos szendvics elfogyasztása után, egy hatalmas adag tea szürcsölése mellett kezdhettem el… A beszélgetés során nagyon sok információt sikerült begyűjtenem a két hölgy életútjáról, valamint arról, hogy mi motiválja őket ilyen idős korban az önkéntes munka végzésére.


Első interjúalanyom Mrs. Delia Reddington volt, aki 75 éves és a büfé pénztárában, azaz az egyik legnagyobb felelősséggel járó munkakörben dolgozik.
- Meséljen, kérem, az életéről, hogyan alakultak iskolai tanulmányai, mi volt élete első munkahelye?
- 1936 június 26-án születtem Anglia északi részén, Newcastle-ban, a háborús évek ugyan megérintették gyerekkoromat, de nem sok mindenre emlékszem, talán csak annyira, hogy voltak olyan napok, mikor nem volt mit ennünk, illetve rokonaim közül volt, aki nem tért vissza a hadseregből…Az általános iskolai tanulmányaim befejezése után középiskolát  végeztem, amely nem adott semmilyen szakmát, így gyakorlatilag üres kézzel léptem ki az iskolából. 1957-ben költöztem Londonba, azóta is itt élek. Nem volt egyszerű munkát találni már annak idején sem, egy könyvelőirodában helyezkedtem el asszisztensként, majd kb. három év múlva beiratkoztam egy alapfokú nővérképző tanfolyamra és egy idősek otthonába kerültem, ahonnan 1997-ben mentem nyugdíjba.
- Nem gondolt arra, hogy egyetemet végezzen és esetleg magasabb munkakörben dolgozzon?
- Gondoltam rá néha, de aztán mindig közbejött valami, így az egyetem kimaradt az életemből, de nem is bánom, sosem voltam karrierista. Szüleim betegsége, majd gyermekeim születése miatt úgy döntöttem, hogy nem tanulok tovább, bár az az igazság, hogy a legfőbb ok az volt, hogy nem igazán voltak anyagi problémáink, férjemmel mindig beosztottuk azt, amink volt, és az éppen elég is volt. Férjem a Heathrow reptéren dolgozott forgalomirányítóként, nagyon elfoglalt volt a munkájával, így teljesen rám hárult a háztartás vezetése, a gyerekek nevelése.
- Nem érzi úgy, hogy kimaradt valami az életéből, lett volna valami, amit szívesen tanult volna?
- Nem, ahogyan azt említettem, sosem vonzott a karrier építésének lehetősége, teljesen meg vagyok elégedve azzal, ahogyan az életem alakult, persze mindig lehetne jobb, de rosszabb is…Talán egy valamit sajnálok csak, semmilyen idegen nyelven sem beszélek és az élet úgy hozta, hogy a lányom Németországban ment férjhez egy német férfihez és oda is költözött hozzá. Bár kommunikációs problémáink nincsenek, hiszen a vőm anyanyelvi szinten beszél angolul, azért, ha meglátogatjuk őket Berlinben mindig bennem van, hogy milyen jó lenne érteni a németet. Lányom férjét mindig kérdezgetem, hogy ez, meg az mit is jelent, különösen, ha vásárolni, vagy étterembe megyünk, sikerül felszednem egy-egy szót, kifejezést minden alkalomkor. Ezen kívül a számítástechnika az, amit szívesen tanultam volna, valahogy az is kimaradt teljesen, de számítógépünk van otthon természetesen, a férjem próbál bevezetni az internet világába, több-kevesebb sikerrel; amit lehet, megtanulok tőle, tanfolyamra nincs kedvem menni, ilyen jellegű iskolai végzettségre pedig egyáltalán nincs már szükségem…
- Az egyetemi diploma hiánya tehát sosem volt hátrány?
- Nem, mert ahogyan említettem, a kezdeti pár éves munkakeresés után kikötöttem ebben az idősek otthonában és voltam olyan szerencsés, hogy majdnem harmincöt évet kihúztam ugyanazon a munkahelyen. Soha nem voltam állásinterjún, soha nem készítettem önéletrajzot, de abban az időszakban ez normális volt. Azt tudom, hogy ha ma kellene munkát keresnem, akkor gondban lennék, de az állásinterjúkból én már végérvényesen kimaradok.
- Mi motiválja a közösségi munka végzésében? Nem lenne jobb otthon maradni és internetezéssel, unokázással tölteni az időt?
Erre a kérdésemre elnéző mosollyal válaszolt Delia asszony.
- Ugyan már, azt el sem tudja Péter képzelni, milyen unalmas otthon ülni egész nap. Persze feltalálom magam, node az internetet is megunja az ember, az itteni unokákat hétvégente látom csak, a németországiakat meg még ritkábban. Bár otthon ülő típus vagyok, azért az otthonlétet is meg lehet unni, a semmittevésben csak leépül az ember. Az, hogy 75 éves leszek a nyáron, nem jelenti azt, hogy otthon kell ülnöm és várni Old Black Joe-t. Egy volt munkatársamon keresztül ismertem meg ezt a rendkívül szimpatikus kis közösséget kilenc éve és döntöttem úgy, hogy magam is aktívan részt veszek a munkában. A nemes céllal, hogy a bevételt a kórházra költi a csapat, magam is azonosulni tudok, jó tudni, hogy jó helyre kerül a büfé bevétele. Igaz vendéglátásban sosem dolgoztam, mégis nagyon könnyű volt belerázódni a munkába. Közel lakom a kórházhoz, hetente kétszer, négy-hat órát dolgozom, ami igazán nem sok. Társaságban vagyok, aktívan tartom ezáltal magam, nagyon sok régi ismerős jár ide be, akikkel igazán nagyszerű néhány mondatot váltani.
- Egyvalamit viszont nem értek! Ha frissnek érzi magát a munkához és szívesen csinálja, megvan a motiváció is, akkor miért nem dolgozik valahol nyugdíj mellett, mellékállásban, rendes fizetésért?
- Nem úgy van az!- mosolyodott el interjúalanyom.- Ha újra munkahelyem lenne, ott négy-öt napot biztosan be kellene mennem, a főnök által megadott beosztásban, sok kötöttség lenne, ráadásul egyáltalán nem biztos, hogy olyan kollégák vennének körül, mint itt. Ez már nem hiányzik nekem! Természetesen a pénz jól jönne, de ami nyugdíjat kapok, azt beosztjuk, megélünk férjemmel tisztességesen. Így viszont nincs kötöttség, akkor dolgozok és annyit, amit magam vállalok és akkor sincs tragédia, ha esetleg reggel betelefonálok, hogy aznap mégsem tudok jönni valamilyen oknál fogva. Nem a pénzért csinálom ezt a munkát, hanem azért, hogy közösségben legyek, ha nem olyan lenne itt a társaság, mint amilyen, akkor nem jönnék ide önkéntes munkát végezni.
- Összességében elégedett az életével? Nekem úgy tűnik, egy boldog emberrel készítettem interjút, van valami, amit másképpen csinálna az életében, ha vissza lehetne menni az időben?
- Istennek hála, mindenem megvan, ami kell, 2 gyerek, 4 unoka, barátok, fedél a fejünk fölött, kisebb dolgoktól eltekintve teljesen egészségesek vagyunk mindketten férjemmel, mi kellhet ennél több? Nyilván az ember utólag másként lát pár dolgot, de nem hiszem, hogy bármit is másként csinálnék, adott szituációban, adott időben mindig úgy cselekedtem, ahogyan azt a legjobbnak gondoltam.


Következő interjúalanyom az első látásra kb. 75-nek kinéző, de a valóságban a 89.(!) életévében járó Mrs. Elsie Butler volt, aki mindösszesen másfél hónapja csatlakozott a League of Friends csapatához, újoncnak számít tehát a kis csapatban.

- Kérem, meséljen az életéről, milyen iskolákat végzett, milyen munkahelyeken dolgozott?
- 1922 június 29-én születtem Londonban, majdnem egy napon van hát a születésnapunk, csak én fiatalabb vagyok, mint te!- kacsintott viccesen Delia asszony felé Mrs. Butler.- Iskoláimat itt Londonban végeztem, egy akkori, azóta már nem létező főiskolában (London College of Sciences) tanultam, ami a háború miatt kissé elhúzódott. Adminisztrátorként végeztem, férjhez mentem, gyerekeket szültem, majd nagy nehezen, már jóval harminc fölött egy állami irányításban lévő börtönben sikerült munkát szereznem, végzettségemnek megfelelő adminisztrátori munkakörben. A munka meglehetősen változatos volt és egyáltalán nem zavart, hogy minden reggel a börtön kapuin keresztül kellett a munkahelyemre mennem. Ezt a munkát kb. huszonöt évig csináltam, persze változások mindig voltak, új épületbe kerültünk, a munkatársak is folyamatosan jöttek-mentek, én viszonylag sokáig kitartottam. Utána a Royal Army egyik oktatási intézményébe kerültem és az ottani könyvtárosi és egyéb, adminisztrátori teendőket láttam el. Gyakorlatilag ez a két munkahelyem volt, 1984-ben mentem nyugdíjba.
- Mi befolyásolta iskolájának, valamint munkahelyének megválasztását?
- Szerettem volna irodában dolgozni, ezért már középiskolában is az adminisztráció felé vonzódtam, majd, mivel állítólag jó eszem volt – mondta mosolyogva-, a többi közt családom ösztönzésére belevágtam a felsőfokú tanulmányokba. Úgy érzem, ez mindenképpen jó döntés volt, később nagy hasznát vettem tanulmányaimnak. Az, hogy a börtönben sikerült munkát találnom csupán a véletlen műve, nem volt egyszerű akkoriban (sem) a munkakeresés, egy rokonom protezsált be oda. Megszerettem a helyet, élvezetes munka volt, egyáltalán nem zavart, hogy egy börtön falai között dolgozok. Szerencsére addigra már megvolt a felsőfokú végzettségem, ami elő volt írva ehhez a munkakörhöz. A börtön végleges bezárása után megszűnt a munkahelyem, de szerencsére nem sokáig maradtam munka nélkül, egy fél évbe sem telt és sikerült a királyi haderőnél elhelyezkednem. Igazán kedvemre való munka volt ez is, különösen a könyvtári teendőket szerettem, igaz könyvtárosi végzettségem sosem volt, de ez nem okozott problémát, hamar beletanultam a dolgokba, ráadásul egyáltalán nem volt vészes a munka, hiszen csak az iskola tanulói és dolgozói járhattak be a könyvtárba.
- Munkája során, amellett végzett valamilyen tanfolyamot, tanult valamit? Fontosnak tartja a permanens tanulást?
- Semmilyen formális tanulásban nem volt részem, annak idején azért nem hangsúlyozták annyira a folyamatos tanulás fontosságát, mint most, és valahogy a világ azóta a feje tetejére állt, minden máshogyan van, mint annak idején. Természetesen munkám során rengeteget tanultam autodidakta módon, valamint a börtönben megtanultam azt, hogy a bűnözők is emberek, nekik is van lelkük, s bár egy gyilkosra nyilván másképp tekint az ember, mint egy közelálló barátra, azt megtanultam, hogy lelkük ezeknek az embereknek is van, nem szabad senkit sem gyűlölni, épp eleget szenvednek ők attól, hogy szabadságukat vesztették.
- Iskolában ledolgozott évek alatt volt lehetőség a tanulásra?
- Mivel a kis könyvtárat is én vezettem, természetesen ott volt a lehetőség, mivel nem volt túl vészes a munka, ezért rengeteg időt töltöttem olvasással. Földrajzi könyveket, történelmi könyveket is olvastam, látja, még azt is tudom, hogy Budapest Magyarország fővárosa és hogy maguk robbantották ki az első világháborút!- nevette el magát Elsie asszony.- Nyelvet is tanultam nyelvkönyvekből, franciául egész jól megtanultam mindennemű tanári segítség nélkül, amit jól jött néhány párizsi utunknál szegény férjemmel, mikor utaztunk.
- Hogyan került ide ebbe a közösségbe, kérem ne vegye sértésnek, de Magyarországon még sosem találkoztam ilyen korú emberrel, aki munkát végezne? Hogyhogy nem otthon pihen és élvezi a nyugdíjas éveket?
- 1984-es nyugdíjazásom után 3 évig otthon ültem, akkor születtek meg az unokák, de aztán lányomék elköltöztek Leedsbe, így egyre kevesebbet bízták ránk az unokákat, különösen a hétköznapok lettek üresek. A ’90-es évek legelején egy barátnőm boltjában dolgozgattam, jól jött egy kis plusz bevétel a nyugdíj mellett, több, mint tíz évig segítettem be neki. Sajnos férjem közben nagybeteg lett, ezért ez a munka abbamaradt és otthon maradtam férjemet ápolni. Tavaly év vége felé szegény férjem elhunyt, teljesen magamra maradtam, de aztán úgy gondoltam, hogy az élet nem állhat meg, ezért valami elfoglaltság után néztem. Kötöttségeket már nem akarok, pénzre sincs szükségem a nyugdíjon felül, ezért úgy gondoltam, hogy volunteer munka után nézek. A helyi könyvtár nyugdíjas klubjának a hirdetőfalán mindig ki vannak téve hirdetések, hogy hol keresnek önkéntes munkaerőt, így kerültem ide, a könyvtár közvetítésével. Senkit sem ismertem itt, de nagyon kedvesen fogadtak, a munkába is hamar belerázódtam, igazán nem bonyolult a szendvicsek, italok elkészítése.
- Nekem akkor is furcsa, hogy valaki- és kérem tényleg ne vegye sértésnek- 89 évesen eljár dolgozni, mindenféle ellenszolgáltatás nélkül. Ez Magyarországon teljesen ismeretlen, ebben a korban kevesen élnek aktív életet.
- A rendes munkához már tényleg öregnek érzem magam, de hetente egypár napos közösségi munka igazán nem megerőltető. Higgye el, férjem halála után csak ültem a konyhaasztalnál, nem csináltam semmit, és amikor azt vettem észre, hogy magamhoz beszélek egész nap, akkor döntöttem úgy, hogy társaságot keresek. Férjemet természetesen senki és semmi nem pótolhatja, de most üljek otthon és várjam az idők végét? Hát nem! Itt barátokra leltem, sokaknak hasonló a sorsuk, jókat beszélgetünk, ha éppen nincs tele a büfé, sőt legutóbb hétvégén együtt mentünk kirándulni a tengerpartra, a büfé vezetője, Ann szervezett kirándulást néhány más önkéntes szervezet munkatársaival egyetemben. Lenne még egy megoldás, elköltözhetnék a lányomékhoz Leedsbe, s bár szívesen fogadnának,  engem minden ide köt, itt vannak a régi barátok, itt vagyok otthon, nem szeretnék innen elmenni, tudja, öreg fát nem lehet már átültetni…
- Elégedett az életével, van bármi is, amit másképpen csinálna, ha fiatalként újra kezdhetné az egészet?
- Semmit sem csinálnék másként, férjemmel boldog életet éltünk, a család volt mindig a legfontosabb a számomra, szerencsére lányaimra most is mindig számíthatok. Munkámmal is meg voltam elégedve, igazán nem panaszkodhatok, bizony nem irigylem a mai fiatalokat, az biztos, hogy a munka világa ma sokkal keményebb, mint annak idején volt. Boldog ember vagyok, ami még hátra van az életemből, és azt csak Isten tudja, hogy mennyi az annyi, szeretném aktívan, értelmesen leélni, nem pedig otthon a széken ülve várni a leépülést és a másvilágot, mert annak aztán semmi értelme. Nem érzem magam öregnek, és mint tudjuk, mindenki annyi éves, amennyinek érzi magát. Boldog ember vagyok!

A két életutat elemezve megállapíthatjuk, hogy sok rokon vonást, hasonlóságot lehet felfedezni a két hölgy életében. Két boldog emberrel készítettem interjút, akik idős koruk ellenére rendkívül aktív életet élnek, valóban élik az életet, nem pedig magukba roskadva várják a leépülést, az elmúlást, egyáltalán nem ismerhető fel a hanyatlás, az öregkori kiégés (burn out) jelensége (Hatvani, 2003). Leendő andragógusként számomra kimondottan nagy tanulsággal szolgált e két hölgy életútjának megismerése, különös tekintettel arra az életfelfogásra, pozitív gondolkodásra, amellyel élik időskoruk mindennapjait. Számomra szokatlan módon motivációkkal, ambíciókkal teli az életük, szó sincs arról, hogy csak tengődnének, semmittevéssel töltenék ki az idejüket. Megfontolandó az, hogy a második interjúalanyom esetében a helyi könyvtár adott egyfajta kapaszkodót azzal, hogy felhívta Elsie asszony figyelmét erre a közösségre és ezáltal kizökkentette a férje halála által okozott letargiából; vajon Magyarországon nem lehetne az időseknek ilyen fajta segítséget nyújtani? Arról nem is beszélve, hogy a közösségi munka végzése mindkét fél számára pozitív, ne feledjük, hogy a büfé bevétele nem a munkatársak bérezésére, hanem jótékony célra van felhasználva! Tapasztalatom szerint Magyarországon a közösségi munka gyermekcipőben jár, pedig ahogyan a két interjú is bizonyítja, időskorúak esetében sokszor nem a pénzkereset az, ami elsősorban motivál, sokkal inkább a közösség, társaság keresése. Persze az is igaz, hogy Magyarországon kevés nyugdíjas mondhatja azt el magáról, hogy a nyugdíj mellett már nincs szüksége más jövedelemforrásra.

Ha a klasszikus, Super-féle modellen jelenítenénk meg ennek a két asszonynak az életútját, akkor túlnyomó többségben, szinte kizárólagosan az ábra jobb oldalán, azaz a “Magas kompetencia és boldogságérzés” oldalán találnánk állomásokat (Super, 1995), kivéve persze második interjúalanyomnál a párja elvesztését; a modell ábrázolásától azonban most eltekintenék, mivel egy rövidke interjú során nem lehet olyan mélyen megismerni valaki életét, hogy teljes képet kaphassunk arról.

Ha a tipikus, négyes felosztás szerint elemezzük ezt a két életutat, akkor a következő megállapításokat tehetjük:

Erősségek

Az interjú során két boldog embert ismertem meg. Anyagilag mindkét hölgy biztonságban van, a közösség által barátokkal vannak körülvéve, illetve a gyerekeikre is számíthatnak, vannak unokák is.

Veszélyforrások

Veszélyforrást nem sokat találhatunk, Elsie asszony esetében a legnagyobb veszély az, hogy férje már nincs mellette, így otthon egyedül van. Mindkét hölgy esetében veszélyként lehet talán megemlíteni, hogy a gyermekeik viszonylag messze költöztek, így mindennapi segítséget nem várhatnak tőlük semmilyen tekintetben.

Fejleszthető területek, gyengeségek

A közösségi munka, az azon keresztül megismert barátok feltétlenül egy hatalmas lehetőség arra, hogy idős koruk ellenére aktívan élhessenek, fontosnak érezhessék magukat. A formális tanulás területén talán mindketten többet is elérhettek volna, de lehetséges, hogy családanyaként nem volt meg erre a motiváció annak idején, formális tanulásra ebben az életkorban, különösen végzettségre, “papírra” már tényleg nincsen szükség. Az internet böngészése, kirándulások alkalmával történelmi helyek megismerése, baráti beszélgetések során más életutakba való bepillantás- tökéletes alkalom a nem formális és informális tanulásra.

Lehetőségek

Delia asszony esetében érdemes lenne a nyelvtanuláson elgondolkodni, valamint a számítógép használatának tökéletesítésének, az internet mélyebb megismerésének is lenne rációja, különösen úgy, hogy éreztem erre irányuló motivációt az ő esetében.

 

Felhasznált irodalom

Super, D.(1995): A munka jelentésének és értékének perspektívái. In: Ritoók Pálné (szerk.): Pályalélektan. Pályafejlődés elméletek. ELTE BTK Pályaszocializációs és Munkapszichológiai Szakcsoport, Budapest, 1995.

Hatvani Andrea-Taskó Tünde: Személyiségfejlődés és pályafejlődés. In: Dávid Mária (szerk): Pedagógiai tanácsadási módszerek a pályaválasztás segítésében. Eger, EKF, 2003. 5-16p.

Ealing Hospital- www.ealinghospital.org.uk