Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Füsrtal Levente:Természeti törzsek viszonya az időskorú népességhez

2013.05.21
        Az általam választott feldolgozandó irodalom a The cultural context of aging. Ebben a tanulmánykötetben főként az öregkort, mint a kulturális antropológia tárgyát ismerhetjük meg tanulmányokon keresztül.

Több tanulmány a különféle törzsi szokásokat és helyzeteket vizsgálja. De az első egy általános áttekintése a helyzetnek. Alapvetően elmondható, hogy egyre nő az öregek száma a világon, míg a gyerekek születésszáma egyre csökken. A kimutatások szerint 500 millió 60 év fölötti lesz 2030-ra. A kutatás rámutat arra, hogy az öregkort kultúránként hasonló módon ítélik meg, így például mindenütt a szociális státusz megváltozásával függ össze. Viszont a kultúrák máskor tekintik az embert öregnek. Anthony Glascock és társa hat kultúrát vizsgáltak meg véletlenszerűen és alapvetően 3 kategóriát tudtak felállítani. Az első, mely szerint gazdasági és szociális változások állnak be, így például a nyugdíj kor elérése. A második lehetőség a testi változások megjelenése, ilyen például a demencia vagy a munkaképességhez kellő testi adottságok elvesztése a kor miatt. A harmadik eset ezeknek a különféle kombinációja.

A későbbiekben a cikk kitér a szociális szerepre, amit az öregeknek vállalnia kell. Egy kulturális kutatás a Jul’hoansi és egyéb primitív társadalmakon keresztül mutatja be, hogy milyen tudásokkal kell rendelkeznie egy idősnek, milyen tudást vár el tőlük a társadalom: így például hagyományok megőrzése a gyermekek nevelése terén, ezenkívül a rituálék irányítása, illetve gazdasági és politikai döntéshozatalra való képesség, valamint, hogy milyen erővel tudják ezeket befolyásolni. A vizsgálat kimutatta, hogy alapvetően az öregek ezekben a társadalmakban nagy megbecsülésnek örvendenek. Azonban elmondható, hogy ezekben a társadalmakban is nagy változások történnek, mivel egyre jobban hatnak rájuk a civilizált világ hatásai, csökken az életterük és a hagyományos szerepek eltűnnek. Így például a természeti erőforrásokkal való gazdálkodás során egyre kevésbé van szükség az öregekre. De ettől függetlenül az idősek nagy kulturális tőkével rendelkeznek, mivel a kezükben van a rituálék tudása.

A tanulmány kitér David Guttmann kutatására, aki szerint a legtöbb társadalomban minden pozitív értéket a gyerekekhez és a fiatalokhoz kötnek és a negatív dolgokat többségében az öregséghez. A kutató szerint sok öregkorban lévő ember betegségként éri meg az állapotát és ezen változatni kell. A kutatása kitér arra, hogy a helyzet megváltozásával létrejön a második középkor. Ehhez szükség volna arra, hogy a társadalom hozzáállása megváltozzon és produktívvá tegye az idősöket. Egyre nagyobb kérdés az eutanázia is, mint alapvető szabadságjog. Sok kutató szerint ez is egy lehetőség a gyógyíthatatlan idősek számára. Amerikában elítélték Dr. Kevorkian tevékenységét, aki 100 eutanáziánál segédkezett. A jogi problémák ellenére sokan támogatják az eutanázia legalizálását.

A cikk a továbbiakban kitér arra tényre is, hogy a nők egyre nagyobb többségben vannak az öregek között. Kihangsúlyozza, hogy egyre inkább szükség van a szokásos nemi szerepek ellazulására, mivel az öregkori társadalomban a nemek aránya változik.

A tanulmányban megjelenik egy további munka is így a Projekt Age című kezdeményezés. Ebben kultúrákra lebontva kezdték el vizsgálni, hogy mit tartanak jó öregkornak az egyes civilizációk, valamint hogy hogyan próbálják megvalósítani ezeket. Így például a nyugdíj kérdése az egyes kultúrákban: míg nyugaton általánosnak mondható, addig ez a gyakorlat szinte teljesen ismeretlen Kínában.

A tanulmánykötet ezekkel a témákkal foglalkozik bővebben és az általam mélyebb elemzés alá vett rész a complaiment discourse Aging and caregiving among the Ju’hoansi of Botswana. A kutatás a busman törzsi szokásokat vizsgálja az öregség tekintetében, mely a Dobe autónom térségben zajlott. A fő kérdés, hogy mennyiben más az elképzelés a jó öregkorról egy ilyen környezetben, azzal szemben, mint ami nyugaton megszokott. Releváns különbség, hogy a busmanok nem ítélik meg jól az öregkort. Rengeteg viccet és humoros történetet ismernek az öregekről. Ezek főleg a szexuális potencia hiányáról vagy gyengülő testi képességekről szólnak. Attól függetlenül, hogy a busmanok többsége az öregkort a humor forrásának látja, azért elismerik az öregek képességeit. Emellett az öregkor különleges kiváltságokkal is jár. Így például olyan ételeket is ehetnek, amelyek tiltottnak vagy veszélyesnek vannak minősítve, mint például a strucctojás. A fizikai elváltozásoknak és sérüléseknek is nagy jelentőséget tulajdonítanak, megfigyelték, hogy az öregkorukra látásukat elvesztők lettek a törzs „látói”, sámánjai. Ők nagy befolyással vannak a törzs életére, sok esetben véleményük döntő fontosságú.

Érdekesség még, hogy a halált nem kötik össze az öregkorral, a mai napig nagy a halálozási arány a tuberkulózis és más egyéb betegségek miatt. Úgymond a halál nem válogat, nincs tekintettel a korra, bárkire lecsaphat. Érdekes megfigyelni, hogy a nyugati kultúrától mennyire eltérően értelmezik az öregkort és az ehhez kapcsolódó történéseket. Így például a testi elváltozások abszolút negatív megítélés alá esnek, hiszen az alany úgy érzi, hogy a társadalom számára teljesen haszontalanná válik, emellett jellemző a halálról való vélekedés. Alapvetően elmondható, hogy a halál összekötése az öregkorral a modern kor szüleménye, előtte nem feltétlenül kapcsolódott össze az öregséggel, mivel az akkori kor nem rendelkezett megfelelő orvosi ismeretekkel és gyógyszerekkel.

Az igazi ereje ennek a rétegnek szociális rendszerben jelenik meg, hiszen ők határozzák meg a rokonság kapcsolatait. A rokonság legidősebb tagja dönti el - lehet az nő vagy férfi -, hogy ki áll a rokoni rangsor elején. Szociális távlatokban gondolkodva ez a rendszer nagy hatalmat ad az idősek kezébe. Ettől függetlenül nem beszélhetünk az öregek uralmáról a társadalomban. Érdekesség, hogy ez a rendszer nagyban hasonlít a keleti nomád kultúrák társadalmára, ahol a hatalmat mindig a legidősebb férfi örökölte vagy még közelebb áll a kínai konfucianizmusban kialakult gyakorlathoz, amelyben nagy hangsúlyt fektetnek az idősek tanácsadói szerepére és tiszteletére. Úgy vélem ez a gyakorlat csupán a kapitalista berendezkedésű társadalmakban lehet furcsa vagy szokatlan, mivel alapvetőn a munkaképességre épít és ezt sokan időskorukra elvesztik.

A tanulmány kimutatta, hogy azok a jogkörök, amiket az idősek birtokolnak egyre kevésbé hangsúlyosak a letelepedés óta. Mindkét oldal elkezdte megváltoztatni a szokásait. Így például egy idős ember felajánlotta tehenét a vezető rokonának, mint eltartási díjat, de a rokon erről hallani se akart. Viszont a fiatalok is egyre kevésbé tűrik, hogy az idősek döntsenek a házasságkötésekben. Ezekben a házasságokban sokkal inkább vagyonról és presztízsről van szó mintsem szerelemről. Véleményem szerint ez a gyakorlat teljesen hasonló ahhoz, mint amit Európában is ismerünk. Ez a módszer több száz évig volt jellemző az itteni társadalmakra is.

A másik fontos szerepe az időseknek a gyógyítás. Azokban a vizsgálatokban ahol az ő szociális státuszukat vizsgálták kimutatták, hogy a társadalmon belül a legmagasabb, parancsaikat zokszó nélkül teljesítik. Igaz gyógyító tevékenységük nagyrészt mágikus elemekből áll és nem mindenki rendelkezik a kellő „fogékonysággal”. Úgy látom, hogy a gyógyító szerepkör nem csak itt, hanem minden társadalomban nagy társadalmi presztízzsel ér fel, hiszen az európai társadalom is legalább annyira tiszteli az orvosokat, mint a busmanok, igaz alapvetően eltérő irányvonalat képviselnek. A későbbi kutatások kimutatták, hogy a gyógyítók bevallásuk szerint sokkal jobban érzik magukat gyógyítás közben, ekkor erősebbnek érzik magukat. Alapvetően úgy gondolom, hogy így képeződik le bennük, hogy fontosak lehetnek egy közösségben, valamint hogy ezen a területen befolyásuk megkérdőjelezetlen.

Kijelenthető, hogy a letelepedéssel megjelent a nyugati társadalomra is jellemző elöregedés, igaz közel sem olyan mértékben. Míg az 1964-es vizsgáltok során a népességnek csupán 9 %-a volt 60 évesnél idősebb, mostanra már a népesség 12,5 %-a van 60 év fölött. Véleményem szerint ez a jobb életkörülményekkel magyarázható, mivel a nomád életmód nem kedvez a magas életkornak, mert rendkívüli szívósságot követel meg az emberektől. Viszont ezek mellett még mindig nagyon magas a születésszám és a fiatalság aránya a társadalmukban. A populációnak 48 %-a 15 év alatti, de a fentebb említett betegségek és a kitettség miatt nagyon nagy közöttük a halandóság. Álláspontom szerint ez az egész afrikai kontinensre levezethető, mivel az itteni országok többsége még mindig a harmadik világhoz tartozik. Meggyőződésem szerint minél tovább maradnak letelepedett állapotban, annál inkább kezdenek közelíteni a nyugati társadalmakra jellemző demográfiai értékekhez.

Sok kutatás a gondoskodás kérdéskörében próbált meg mélyebbre ásni, ám az eredmények nem bonthatók le a társadalom minden szegmensére. Arra kérdésre, hogy ki gondoskodik az öregekről, a válaszadók többsége a gyermekét jelölte meg, de megjelentek szélsőséges példák is, például „senki nem gondoskodik rólam” vagy „sokat vagyok egyedül” stb. Ezekből az interjúkból kiderül, hogy az egyedül maradottak közül sokan elveszették hozzátartozóikat betegségekben vagy más tragédiákból kifolyólag.

Nézetem szerint nyugati társadalmak idősei sokkal inkább tehernek érzik magukat, mint az itteni közösségekben élők. Alapvetően mind a nyugati mind pedig az itteni társadalom a fiatalokat tekinti példaképnek és értékmérőnek. A nyugati társadalom viszont sokkal rosszabbul kezeli az időskori problémákat, mint az itteni, ez kitűnik abból is, hogy a busman társadalomra - mely azért már a változás útjára lépett - még mindig nagy hatással és befolyással vannak az idősek. Meglátásom szerint azért, mert sokkal jobban integrálódnak a társadalomba, valamint sokkal szorosabb kapcsolatban állnak a fiatal generációkkal és jóval nagyobb presztízzsel rendelkeznek, mint a nyugati társaik. Úgy látom ez a gyakorlat sokáig meg volt Európában is, az idősek felé sokkal nagyobb tisztelettel fordultak. Úgy vélem, hogy ez alapvetően akkor változott meg, amikor egyre kevesebb gyermek született és megnőtt az idősek száma.

Érdekesség, hogy a kormányzat is nagy hangsúlyt fektet a kultúra megőrzésére, amiben az öregeknek jelentős szerepe van. Az eddig szájhagyomány útján terjedő legendákat és vadásztörténeteket - melyek fontos elemei a múlt megőrzésének - napjainkban kezdik el írásba foglalni és ebben nagy fontosságuk van az időseknek, mivel ők maguk a források. Itt is nyilvánvalóvá válik, hogy a generációk sokkal jobban együttműködnek, hiszen saját unokáik vetik papírra a történeteket.

Maga a cikk egy törzsbéli idézetével kezdődik, amely így hangzik: „Az idősek régóta panaszkodnak, ez egy régi dolog. Még akkor is, ha a gyerekük mindent megtesz értük, akkor is panaszkodni fognak.” Ez a mondat valahol általánosan kifejezi az öregekről alkotott elképzeléseket és ehhez nem kell a busmanok közé menni. Ám az itt ismertetett kutatás is azt bizonyítja, hogy az időskorúak nem csak a nyavalygó, hasznavehetetlen kategóriába tartoznak, hanem igenis fontos részei a társadalomnak és lehet építeni az élettapasztalatukra, mint ahogyan ezt a busmanok is teszik. Jó példa erre, hogy a vezetői szerepek, valamint a szakrális hatalom is az ő kezükben összpontosul. Ez egy nyugati ember számára, akik a hatalmi ágak elválasztásán alapuló társadalomban élnek furcsa lehet, viszont ez a rendszer sem maradt volna fenn, ha nem lenne életképes.

Véleményem szerint a cikk érdekes kontrasztot alkot a nyugati szemlélettel kapcsolatban ahol a gondoskodás kérdéskörét alapvetően átadták az államnak, például nyugdíj biztosításának elvárása, de az egyén mindenhatósága érdekében magukra hagyták az időseket.