Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Erzsike néni a szomszéd, és Róza néni története

2013.06.25

 H. Erzsébet, 78 éves

Az első interjúmat a szomszéd nénivel készítettem, akit Erzsébetnek hívnak. Azért választottam őt, mert tudtam, hogy nagyon szívesen elbeszélget velem az életéről.

Erzsike néni 1935-ben született Romániában. Kislányként román nyelvű óvodába járt Nagyváradon, de elmondása szerint ez nem hagyott benne mély nyomokat. Igazi nyüzsgő nagycsaládban nőtt fel, kilencen voltak testvérek. 1940-ben költöztek Magyarországra a románosítás elől menekülve, hogy megőrizhessék magyarságukat. A családfő Budapesten talált állást, így itt telepedett le a család egy újonnan épült bérházban. Erzsike néni rugalmas külső határral rendelkező nagycsaládban nőtt fel, a testvérek és szülők közt nem volt jelentős konfliktus. A két legidősebb fiú, és ő, aki harmadikként született, együtt vigyáztak a kisebbekre. A három idősebb gyerek szívesen segített a szülőknek a ház körüli munkákban is, a családtagok szívesen töltötték együtt az időt, megfelelő összetartás volt tapasztalható a családban. Nem csak a szülők, hanem a testvérek közt is jó viszony alakult ki, adtak egymás véleményére, megbeszélték egymás gondjait. A szülők közt erős volt a kapocs, így a gyerekek biztonságban érezhették magukat. Egészségesen működő családról beszélhetünk, a szülők közti koalíció nagyon erős volt, egymást kölcsönösen tisztelték, a döntéseket közösen hozták és egyeztették a gyerekekkel is. A családon belüli kommunikáció mindig őszinte és spontán volt, sok humorral fűszerezve. A szülőknél és a gyerekeknél egyaránt erős felelősségtudat alakult ki. Annak ellenére, hogy a családban nem uralkodott szigorú fegyelem, a gyerekek mégis fegyelmezetten nőttek fel. A családtagok az új dolgokra fogékonyak voltak, így a változásokat könnyebben viselték. A családtagok között kölcsönös szerető kapcsolat volt, a testvérek között nem volt irigység és versengés. Kölcsönösen erős empátia és gyengédség volt jellemző, sok egészséges külső kapcsolatot alakítottak a külvilággal. A gyerekeknek sok barátjuk volt, mindenkinek megvolt a maga kis élete.

1949 őszén az általános iskola elvégzése után beiratkozott Szent István Gimnáziumba. Nagyon jó érzéke volt a tanuláshoz, elmondása szerint minden tantárgyát szerette, tanárait becsülte és tisztelte. Úgy gondolta kiváltságos, hogy megengedheti magának a tanulást, amit esetleg mások nem. Az évek alatt viszont a család anyagi helyzete romlásnak indult és a szorgalmas Erzsike néni hatalmas bánatára a tizenegyedik osztályából már kimaradt. Mivel dolgoznia kellett, így nem tudott leérettségizni sem. Két bátyjával együtt segítették a szülők és a család anyagi boldogulását. Bérelszámolóként állt munkába tizenhét évesen, és egészen a nyugdíjazásáig ebben az állásban dolgozott.

Erzsébet 1958-ban férjhez ment Józsi bácsihoz és ugyanabba a bérházba költöztek, ahol a szülők is laktak. A család így továbbra is egy helyen élt, így egymást továbbra is segítették. A pár hamar összecsiszolódott, és négy évre rá megszületett első és egyetlen gyermekük. A háromfős kiscsalád nagyon gyerekközpontú volt mindvégig. Tulajdonképpen egész életen át a lányuk érdekeit nézték, mindig ő volt az első. Ezt a saját családmintájából vette át, hiszen a legfontosabb dolog, amit megtanult, hogy a gyermeket a legnagyobb szeretettel és szeretetben kell nevelni. Azért nem vállaltak több gyereket, mivel a férjének volt egy nagyon súlyos motorbalesete, ami miatt két évet kórházban töltött. Az egészségi állapotával ezek után állandó gondok voltak, így jobbnak látták, ha lányuk egyke marad. Abban a két évben a nagyszülők is segítették őket, ők vigyáztak a kislányra. Az évek múlásával egyetlen leányuk is elkerült otthonról. Kaposvárra ment tanulni, ahol tanítónőnek készült.

Otthon a szülőknél a normatív változások „üres fészek” fázisa következett be. Ez a szakasz nem tartott huzamosabb ideig. Ezalatt a néhány év alatt megtanultak újra együtt élni, csak ketten. Még több türelemre és figyelmességre volt szükségük, de ez nem okozott gondot. Hamarosan a lányuk férjhez ment, majd visszakerült Budapestre. A szülők minden energiájukkal azon voltak, hogy a friss házasokat segítsék. Pár éven belül született két lányunoka, innentől kezdve ők kerültek a túlzott figyelem középpontjába. Erzsike néni munka után közvetlenül ment a lányához, hogy segítsen rendezni a gyerekeket. Idővel született még két fiúunoka is, így már négy kis unokával büszkélkedhettek a nagyszülők. A mama késő estig ott volt náluk, és ez mindennap ismétlődött. Szépen fokozatosan ez lett a megszokott.

Három évvel ezelőtt a hetvenhét éves férje beteg lett. Erzsike néni érezte, hogy itt a vég, de magának sem merte bevallani. Józsi bácsi kórházba került, és néhány héten belül meghalt. Halála pillanatában Erzsike ott volt az ágyánál, pont egy puszit adott neki, és a fülébe súgta, hogy szeretlek. Ez egy csodálatos dolog szerintem, és talán ez a momentum is segítette bizonyos mértékben a gyász feldolgozásában. Ezenfelül egy csodálatos család veszi körül, ami egyre gyarapszik, hisz az unokák is felnőttek és családot alapítottak. A család a néni számára a legfontosabb érték, ami mindig mellettünk áll és a legnehezebb pillanatban is kapaszkodót nyújthat.

 Elmondása szerint egész életében a legfontosabb dolog, amit meg kellett tanulnia, az elfogadás. Ekkor visszatér egy kicsit az iskolás emlékeihez, hogy emlékeztessen mennyire szeretett tanulni, de hiába sajátított el – a lehetőségeihez mérten – minden tudást, az igazán lényeges ismereteket az élethelyzeteiből tanulta és vette: szeretet, figyelem, türelem és elfogadás.

Mellékelt fényképemen Erzsike néni látható (első sor, középen) a népes családjával és két unokatestvérével a születésnapján.

uj-kep--9-.png

 

 

 

 

 

 

 

 

Második interjúalanyomnak a sógornőm nagymamáját választottam, mert kifejezetten érdekesnek tartom az életútját.

Dr. Cs. Róza, 89 éves.

Róza néni 1924-ben született Debrecenben. Egy 12 fős családban, ötödik gyermek volt. Nővéreihez képest, hiába a nagy korkülönbség, sokkal ambiciózusabbnak és érettebbnek tartotta magát. Édesanyja egész életén keresztül a gyermekeinek élt, háziasszonyként otthon maradt velük és nevelte őket, míg annyira meg nem betegedett, hogy más semmilyen házimunkát nem tudott ellátni a ház körül. Édesapjukat nagyon ritkán látták, hiszen minden munkát elvállalt csakhogy fent tudja tartani a családját. A kiscsaládon belül a családfő volt mindennek eldöntője. Mindig minden úgy volt, ahogy azt ő mondta. Édesanyja engedelmes, türelmes felesége volt mindvégig, így konfliktusok nem voltak, hisz inkább hallgatott. A családon belüli kommunikáció sosem volt igazán önfeledt, és meghitt, hiszen minden pillanat az állandó megfelelés jegyében telt. Lesni kellett a férj óhaját, ebből álltak a párbeszédek. A szülő- gyereki alrendszer közti határ merev volt, a gyerekekkel nem játszott sosem az apja. Róza néni már kislányként tudta, hogy nem szeretne édesanyja sorsára jutni. Hiába volt látszólag szeretet és összetartás a családban, érezte ez nem elég a boldoguláshoz.

1938-ban elkezdte középiskolai tanulmányait az Ady Endre Gimnáziumban, Debrecenben. Itt kiemelte, hogy a 10 testvér közül, Ő egyedül fejezte be a gimnáziumot és tanult még ennél is tovább. A kedvenc tantárgy a biológia és a kémia volt. Szerinte ebben közrejátszott, hogy a tanárai elkötelezett alázattal és szeretettel tanították ezt a két tantárgyat. Példaképként álltak előtte, úgy érezte szeretne ő is egy olyan hivatást, aminek hasonló szeretettel hódolhat. A középiskola után, 1942-ben felvételt nyert a Debreceni Egyetem Orvostudományi Karára. Tanulmányai eredménye kifogástalan volt az évek alatt. Amellett, hogy az óráit teljesítette, rájött, hogy nem teljesen elégíti ki még így sem a tudásszomját. Elkezdett nyelveket tanulni. A kötelező latin és német nyelv elsajátítása után angolul, majd görögül is megtanult folyékonyan. Amikor megkértem, hogy mondjon nekem valamit görögül, probléma nélkül tette azt, hatalmas mosollyal az arcán. Az egyetem alatt, amikor csak tehette nem a négy fal között tanult, hanem parkokba vonult el. Megnyugtatta, ha mások is vannak a közelében. A legszívesebben a játszadozó gyerekeket nézte, ahogy önfeledten tudnak örülni még bárminek. Ekkor határozta el, hogy ha teheti, gyermekeket szeretne gyógyítani.

Az diploma után sajnos mégsem teljesült a vágya, sehol nem volt rá igény, mint gyermek, vagy akár felnőttorvos. Tisztán emlékszik a csalódottságra, amit akkor érzett, hogy az a mértéktelen tudás, ami a fejében van, mind nem elég a boldogságához. Kapott egy kórboncnoki álláslehetőséget, amit gondolkodás nélkül el is fogadott, hiszen nagy szüksége volt a biztos keresetre. Nem szerette ezt a munkáját, sőt a mai napig haragudna magára, hogy elvállalta, hacsak nem ennek köszönhetően találkozott volna élete szerelmével. Egy sajnálatos balesetben elhunyt helyi tanító papírjai nála maradtak, így arra gondolt, hogy elviszi az iskolába, ahol a férfi tanított. Ebben az iskolában találkozott Feri bácsival, aki szintén tanító volt. Még ma is felragyog az arca, ahogy szóba kerül ez a pillanat.

Igen hamar összeházasodtak, majd Róza néni munkával kapcsolatos dolgai is helyre álltak. Végre felvették gyermekgyógyásznak a Karcagi Kórházba és otthagyta a patológiát. A legcsodásabb évek következtek az életében. Hamarosan ő is teherbe esett, ami még nagyobb boldogságot hozott az életükbe.

A felhőtlen boldogságot viszont keresztülhúzta az, hogy Feri bácsit kivitték harcolni az orosz frontra, ahol hadifogságba esett. Három és fél évig nem tudtak róla semmi. Róza néni viszont tudta, hogy nem a legrosszabb történt vele, valahol mélyen érezte, hogy az ő szeretett férje visszatér hozzájuk. Nem csüggedt, nem adta fel és zuhant össze, hiszen nem is tehette, ekkor már megszületett a lánya. Ez a csöppség adta neki a legnagyobb energiát és reményt, neki akart megfelelni. A munkájában is előbbre lépett, magánpraxist alakított ki és még nagyobb lendülettel végezte a számára legkedvesebb munkát. Hite sosem rengett meg férjével való újra találkozásában. Feri bácsi hazatértével újra teljes lehetett a család.

Róza néni 52 évig dolgozott csecsemő és gyermekgyógyászként. Egyetlen lányuk édesapja nyomdokaiba lépve tanítónő lett és hamar férjhez ment. Nekik is lányuk született, Barbara, a sógornőm. Sajnos lányuknak nem jutott olyan szép, hosszú élet, mint nekik. Egy autóbalesetben hunyt el férjével együtt, amikor Barbara 14 éves volt. Innentől Róza néni és Feri bácsi újra a szülő szerepkörbe kerültek, ami egy pillanatig nem jelentett nekik terhet.

Róza néni és Feri bácsi 63 évig élt boldog házasságban. Feri bácsi idén januárban hunyt el, 102 évesen. Róza néni tudta, hogy ez a pillanat is el fog jönni, így nem érte váratlanul. Szellemileg a mai napig friss, érdeklődése lankadatlan. Az űrt, amit férje halála okozott azzal próbálja kitölteni, hogy időnként leveszi a polcról a könyvet, amit Feri bácsi írt a saját életéről és türelmesen vár. Ismét vár az újratalálkozásra

Róza néni Barbara és a bátyám esküvőjén.

uj-kep--10-.png

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Az esküvőn készült csoportkép

 uj-kep--11-.png