Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Életpálya-interjúk, Emi néni és Laci bácsival

2013.06.25

 Feladatunk két, 75 évesnél idősebb emberrel történő interjú készítése volt. A két beszélgetés egy összefonódó életutat rajzol ki, mivel interjúalanyaim házastársak. Idén immáron 55. éve élnek együtt, boldog és szeretetteljes házasságban. 

Emi néni 1933-ban született Budapesten. Édesapja a kerületi postán dolgozott, mint postaműszaki tiszt. Édesanyja háztartásbeli volt, aki a Budapesti Háziipari Szövetkezet tagjaként sokat foglalkozott kötéssel, szövéssel. Szülei egy fiútestvérrel ajándékozták meg, akit születésétől kezdve nagyon szeretett.

4 elemi osztályos tanulmányok után Emi néni a kispesti gimnáziumba került, ahol tanulmányai az 1944-es budapesti ostromok miatt félbeszakadtak. A gimnáziumi tanulmányokat a felszabadulás után, 1948-ban fejezte be. Az érettségi képesítést 1952-ben szerezte meg. Az érettségi tárgyak között volt a latin, illetve az orosz is. Emi néni elmondása szerint mivel az orosz nyelvet csak 1 évet tanulták és tudásuk – évfolyamtársaiéval egyetemben - nem volt kielégítő, az érettségi tételeket előre megmutatták nekik. Utóbbi segítséggel sikerült az orosz érettségi vizsgát abszolválniuk.

1952 augusztusában már el is kezdett dolgozni nagybátyja révén egy kis budapesti szerelőüzem tervosztályán, mint segéd. Itt négy évig dolgozott, majd egész családjával együtt Tapolcára került, mivel édesapját a helyi TSZ-be helyezték át, vezető beosztásba. Emi néni ismét könnyedén elhelyezkedett. A 9. Számú Kőbányavállalat dolgozói között találta magát, mint anyakönyvelő. Beosztásának köszönhetően továbbképzésre küldték, aminek révén sikeres középfokú könyvelői tanfolyamot végzett el. A tapolcai évek alatt ismerkedett meg leendő férjével – az interjú másik alanyával – akivel 1958-ban házasodtak össze, Tapolcán.

Emi néni 3 év tapolcai munka után, 1959-ben továbbköltözött Egerbe. Ide már férje oldalán érkezett, akit új munkahelye miatt kísért el a heves megyei városba. Itt egy évig nem sikerült munkahelyet találnia, így a mindennapokat otthoni munkával töltötte. A változást a helyi bányavállalat egyik alkalmazottjának hirtelen halála okozta. Emi nénit azonnal felkérték a pozíció betöltésére. Bérelszámolóként, pénztárosként dolgozott, majd előléptették értékesítési előadó pozícióba. Elmondása szerint ezen a munkahelyen ismerkedett meg a munka világának keményebb, felelősségteljesebb és stresszesebb oldalával. Értékesítőként többszázezer tonna kitermelt nyersanyag értékesítésével foglalkozott, miközben utóbbi áruk célba juttatásának érdekében fuvarlevelek ezreinek gépelésével foglalatoskodott munkája során. Az itteni dolgos éveknek köszönheti gyorsíró tudását, melyet teljes mértékben autodidakta módon, a mindennapi gyakorlás és kemény munka árán sajátított el.

Többször kapott kiváló dolgozói elismerést. A dolgozók nagyon szerették. Emi néni nem igazán tudott olyan eseményt felidézni, aminek következtében rossz viszonyba került volna akár egy munkatárával is. Szakszervezeti tagként segédkezett a Bányásznapok megszervezésében. A minden év szeptember első vasárnapján megrendezett esemény keretében ünnepségeket tartottak, illetve jutalmazták az arra érdemes dolgozókat. Emi néni szakszervezeti tevékenységének köszönhetően többszöri, sikeres eredményt ért el a bányavállalatban dolgozó roma származású munkások gyermekeinek taníttatásában.

Munkája során Emi néni kiváló munkavégzésének elismeréseként megkapta a bronz-, majd az ezüst bányászati érdemérmet. Az arany érdemérmet – mellyel 30 évnyi kiváló szolgálatért cserébe díjazzák a dolgozót – már csak azért sem vehette át, mivel 1988-ban, 27 évnyi szolgálat és munka után a bányavállalat kötelékéből ment 55. évesen, korkedvezménnyel nyugdíjba.

 

Laci bácsi, Emi néni férje 1931-ben született, szintén Budapesten. Munkásszülők legkisebb gyermekeként látta meg a napvilágot. Édesapja – aki a felesége korai halála miatt egyedül nevelte a korán anyuka nélkül maradt gyermekeket – katona volt, aki gépkocsivezetőként szolgált a honvédségben. 1945-ben fogságba került Budán, majd kiszabadulása után Budapesten, a fehérvári úti kávégyárban helyezkedett el. Itt 1947-ig dolgozott, majd lakatosként helyezkedett el.

Laci bácsi az általános iskolai évek után vasesztergályosnak tanult. Az 1949-es VIT – Világifjúsági Találkozó – alkalmával Balatonbogláron üdült, amikor táviratoztak, hogy továbbtanulási lehetőségei biztosítva vannak. Ekkor szerezte meg 1 éves képzés keretében a szakérettségit, majd felvételizett a Budapesti Műszaki Egyetem mérnökképzésére. 1956-ban, a forradalom kitörése előtti hónapokban szerezte meg a diplomáját, mint általános mérnök. Tanulmányai végén orosz nyelvből is államvizsgát tett.

A képesítés megszerzése utáni kötelező szakmai gyakorlat elvégzése érdekében Tapolcára került, a 9. Számú Kőbányavállalat alkalmazásába. Laci bácsi azonnal a mélyvízbe került, és építésvezetőként mutathatta meg szakmai hozzáértését. Olyan nagyszabású tervekben dolgozhatott, mint a zalahalápi út, illetve sikló megtervezése és megépítése. A tapolcai munkát egy kisebb áthelyezés szakította meg. Ekkor Felsőtárkányba, illetve Gyöngyösre – a Mátrai Ásványbányába – került, mint üzemvezető.

Fél éves munka után visszakerült Tapolcára, ahol rövid udvarlás és jegyben járás után, 1958-ban összeházasodott Emi nénivel. 1959-ben, az egykori egyetemi társak hívására az egri Közúti Igazgatóságra került – már Emi néni kíséretében – mint szakaszmérnök. Itt egy évet dolgozott, de a munka nem elégítette ki szakmai elvárásait, így elfogadta a Mezőber Tervezőiroda ajánlatát, ahol irányító-tervezőként helyezkedett el. Ekkor élhette ki Laci bácsi szakmai ambícióit. Közutak, vasúti pályák, hidak, illetve víztározók tervezésével foglalkozott, amiket a mai napig rendkívül büszkén emleget. Később a megalakuló Agrober Tervezőiroda keretein belül mezőgazdasági gépek, illetve öntözési rendszerek tervezésével foglalkozott.

A több évtizedes mérnöki pálya során tovább képezte magát Laci bácsi. Minden évben részt vett a kötelező mérnöki továbbképzéseken, melyeket – szinte kivétel nélkül – mindig kiváló eredménnyel végzett el. Többször kapta meg munkája során a kiváló dolgozó elismerést. 1991-ben, 60 éves korában ment nyugdíjba.  

1988-tól Emi néni már otthon volt, míg férje, Laci bácsi még aktívan dolgozott. Változás akkor következett be, amikor Emi néni szülei nagyon megbetegedtek, minek következtében Emi néni felköltözött Pestre, hogy ápolja őket. Laci bácsival egy évig különélésre kényszerültek az ápolás idejéig. Ebben az időben Laci bácsi hétvégenként utazott fel Pestre, míg a hétköznapokat Egerben töltötte, munkával.

1990-ben Emi néni szülei – kisebb időbeni különbséggel – elhunytak, így visszaköltözhetett Egerbe. Laci bácsi 1991-es nyugdíjazása után már közösen élvezhették az aktív pihenéssel teli hétköznapokat. Az Emi néni szüleitől megörökölt családi házba költöztek fel Budapestre, Kispestre.

Az együtt töltött több mint 50 évre nagyon boldogan tekintenek vissza. Csereüdülés keretében már az 1960-as években ellátogathattak Lengyelországba, Bulgáriába, illetve Lipcsébe. Külföldi utazásban régebben volt többször részük, nyugdíjazásuk óta már inkább csak belföldre utaznak ritkábban, rövid gyógyfürdői pihenés és kikapcsolódás erejéig.

Laci bácsi máig sokat olvas a műszaki tudományok világában, többek között a mérnöki témájú könyveket forgatja szívesen. Kedves időtöltése orosz irodalom olvasása, filmnézés, illetve a sportközvetítések figyelemmel követése. Utóbbiban partnere Emi néni is. Meglepődtem, amikor elkezdtek mesélni a tenisz-, illetve a korcsolyaközvetítések alatt elraktározott élményeikről. Laci bácsi – régi amatőr futballista évei miatt is – máig követi a magyar, illetve külföldi futballközvetítéseket. Utóbbi mellett szívesen nézi az atlétikát, kifejezetten a nyári olimpiák alkalmával.

Emi néni a televízió mellett legkedvesebb hobbijának a kötést, illetve a kézimunkázást jelölte meg, melynek mesterfogásait édesanyjától leste el. Nagy áhítattal mutatta meg saját maga által készített gobelinjeit, melyet valóban gyönyörűeknek találtam magam is. Emi néni kiemelte a zongora iránti szeretetét, mely hangszeren közel 6 évig játszott. Emellett mindketten imádnak táncolni. Utóbbit ugyan már idős korukra való tekintettel nem igazán űzik, de boldogan elevenítették fel a bányászvállalat, illetve a szilveszteri ünnepségek alatt nyújtott táncteljesítményeiket, melyekről elmondásuk szerint minden ismerősük a legnagyobb elismeréssel beszélt. Koruk miatt már nem igazán járnak el otthonról, de aktívabb idejük alatt mind az egri, mind a budapesti Nemzeti Színház éves bérlettulajdonosai között tudhatták magukat, több évad alkalmával is.

Laci bácsinak és Emi néninek is van jogosítványa, melyet még az 1960-as években szereztek meg. Két Zsiguli típusú személygépkocsi szolgálta ki őket, melyről Laci bácsi a beszélgetésünk során is nagy hálával beszélt.

A modern technikák nem érdeklik őket, így nem is használnak ilyen eszközöket. A televízión kívül nincs más modern elektronikai eszköz a lakásban. Kérdésemre mindketten azt válaszolták, hogy a számítástechnika sosem foglalkoztatta őket, így eszükbe sem jutott, hogy egyszer is kipróbáljanak egy számítógépet.

Manapság Emi néni inkább már csak a gobelinezéssel foglalkozik, míg Laci bácsi az újpalotai panellakás – ahova 2006-ban költöztek – előtti kis kertet gondozza és ápolja. Beszélgetésünk alkalmával két nagyon értelmes, nagy tudású embert ismertem meg, akiknek a memóriája a mai napig nagyon frissen működik. Nem lehetett könnyű életük, mivel Budapest szülöttjeként nagyon fiatalon olyan élményekkel kellett szembenézniük, mint a II. Világháború pusztításai és borzalmai.

Elmondásuk alapján nagyon boldogan élték le eddigi életüket is, takarosan éltek és semmiben sem szenvedtek hiányt. Sosem bánták meg, hogy viszonylag fiatalon összekötötték életüket egymással, melynek köszönhetően immáron több mint 55 éve tart kettejük boldogsága. 

Mikor megérkeztem Laci bácsi és Emi néni lakásába, a kutyájukat bezárták a fürdőszobába. Hiába közöltem velük a beszélgetés elején, hogy nekem is van kutyám, tehát nem félek tőlük, de ők inkább bezárták a kiskutyát. A beszélgetés közben bőszen vonyító ebet Laci bácsi az interjú végéhez közeledve kiengedte a fürdőből, ölébe vette és leült vele az asztalhoz, ahol a beszélgetést lefolytattuk. A kis tacskót simogatva megjegyezte, hogy olyan, mint egy rossz kisgyerek. Utána tudtam, hogy mi az egyedüli dolog, amit Laci bácsinak és Emi néninek nélkülöznie kellett csodás életük során.