Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Aktív nyugdíjas évek, sikerek és motivációk a két interjú összehasonlításával

2013.06.25

uj-kep--6-.png

 H. Ferencné, Éva néni 75 éves, aki szeret nyugdíjasként élni mindennapjait 

Tanulmányok és egyéni tanulási történet:

Éva néni Budapesten végezte az általános iskolát a VII. kerületben. Utána Közgazdasági Technikumba került, amit szintén a VII. kerületben végzett.  Eredetileg tanítónő szeretett volna lenni, de oda felvételizni kellett volna ének-zenéből és rajzból. Saját bevallása szerint ehhez nem volt tehetsége, így meg sem próbálta a bejutást. A Közgazdasági Technikumban nem érezte igazán, hogy ez a pálya neki való lenne, de társait szerette, tanárait becsülte, tisztelte. A kapcsolatot mai napig tartja velük. Érettségi után könyvelőként helyezkedett el a Fővárosi Takarító Vállalatnál. Itteni munkatársaival igen jó viszonyban volt, velük is tartja még mindig a kapcsolatot. Két éven át dolgozott itt. Közben férjhez ment,és vidékre költözött. Gyermeke születése után már nem ment vissza a fővárosba dolgozni. Szintén két éven át otthon volt, gondozta beteg anyósát, kisgyermekét, illetve a közben született második leányát. Ezután a helyi óvodában kapott állást, mint képesítés nélküli óvónő. Nagyon örült, hiszen közelebb került gyermekkori álmának megvalósításához – szívesen foglalkozott a gyerekekkel. Ekkor döntött úgy, hogy megpróbálja a tanári szakot elvégezni. Férje támogatta elképzeléseit és kolléganője bíztatására beadta felvételi kérelmét az ELTE történelem-magyar szakára. Miután felvételt nyert, a szomszéd faluban állást kínáltak neki. Egyelőre itt is képesítés nélkül dolgozott, de kollégái szerencsére itt is segítettek neki a szakmai munkában. Közben járt egyetemre is, ami elég megterhelő volt, hiszen heti 4 alkalommal kellett munka után Budapestre utazni az előadásokra. Mindezt csak úgy lehetett a 2 gyermek mellett végezni, hogy férje aktívan kivette részét a háztartási munkákból. Férje festőművészként otthon dolgozott, így ez nem okozott különösebb problémát számára.  Az esti egyetem akkoriban 6 éven át tartott, és mire véget ért volna, megszületett a harmadik leányuk is.  A záróvizsgákat és a diplomavédést már úgy kellett időzíteni, hogy beleférjenek két szoptatás közé. Közben Éva néni állást kapott a helyi iskolában, így már csak az előadásokra kellett utazni, ami nagy megkönnyebbülést jelentett, hiszen maga az utazás is naponta 4 órát vett igénybe. Bár akkor már lehetősége lett volna GYES-re menni, ezt nem akarta megtenni, hiszen a családnak szüksége volt egy állandó fizetésre, mivel a férje nem rendelkezett fix jövedelemmel. A diploma megszerzése után nem akart középiskolában tanítani, mert ahhoz sokat kellett volna utaznia. Így inkább maradt a község általános iskolájában, hiszen 3 gyermek mellett fontos volt, hogy minél több időt velük tölthessen, illetve, hogy férje végre kibontakoztathassa művészi ambícióit.  Az iskolában nagyon jól érezte magát, kollégáit itt is nagyon szerette, becsülte, kollégái is támogatták mindenben.

Szakmai pályafutása: a helyi általános iskolában 34 éven át tanított. Közben rengeteg továbbképzésen vett részt, járási munkaközösség vezető volt. Több tankönyv kísérleti kipróbálását vezette, és bírálóként 4 éven át dolgozott. Nyugdíjazása után is az iskolában maradt tanítani.

Felkérték igazgatóhelyettesnek is, de ezt a munkát kevésbé szerette, mint a tanítást, a gyerekekkel való közvetlen foglalkozást. Így, amint lehetősége adódott, le is mondott.

A tanulást sosem hagyta abba – idegen nyelvet is tanult (németet, hiszen a község sváb település, így sok németajkú vendég fordul meg a településen és a családban is. )

Férje közben elismert művész lett, és ez meghatározta életmódjukat is. Hétvégenként kiállításokra jártak, és a saját kiállítások megszervezése is sok időt vett igénybe. Gyakran jártak külföldre, tanulmányutakra, ahol új ismeretségeket kötöttek. Kiterjedt baráti körükkel rendszeresen összejártak, megvitatták a művészi élet eseményeit. A községbe érkező vendégek, visszajáró rokonok mindig szívesen látogatták a házaspárt, hiszen Feri bácsi képeire sokan voltak kíváncsiak, és Éva néni mindig híresen finom ételekkel, süteményekkel kedveskedett a látogatóknak.

Sokat kötögetett, szabott-varrt, mert ez emlékeztette fiatalkorára: édesanyja is varrónőként kereste kenyerét. A településen éveken át járt a varróklubba.

20 éve rendszeresen jár (hetente két alkalommal) tornázni, sokszor a szomszéd településre is, hiszen ott lehetőség van vízi tornára is. Mivel mozgásszervi problémákkal küzd (amit kisgyermekként még a II. világháború idején szedett össze), ezért fontos számára, hogy ne hagyja ki a kezeléseket sem.

A nyugdíjas pedagógusok hetente egyszer összejárnak, és megbeszélik élményeiket. Ez frissen tartja szellemüket, hiszen itt minden téma felmerül, és meg tudják beszélni a problémákat is.  Évente többször vesznek részt akár többnapos utazásokon is, vagy egyéb rendezvényeken.

Bár férje sajnos tavaly elhunyt, mégsem érzi magát teljesen egyedül. Lányai közül kettő külföldre ment férjhez, de sokszor látogatják őt, és ha úgy adódik, évente akár többször ő is elutazik hozzájuk.

Másik lánya a faluban él családjával, így velük nap-mint nap találkozik.

Rokonait, barátait rendszeresen látogatja, néhány alkalommal több napot is náluk töltve –hiszen néhányuk messzebb lakik.

A faluban aktív közösségi élet folyik, sok programmal, rendezvénnyel, aminek állandó részt vevője ő is.

A jövőre nézve konkrét céljai, feladatai vannak: férje képeit rendszerezi, munkáit rendezi. Kiállításokat szervez, illetve a jövőben szeretne méltó helyet biztosítani férje hagyatékának.

Összegezve: Elmondható, hogy testben-lélekben és szellemileg is nagyon friss, aktív, és színes életet élő nagymama Éva néni. Életkori szakaszaiban szerepeit megtanulta, anyaként 3 gyermeket felnevelt, szakmai sikereket ért el a munkájában. Nagymamaként is igyekszik családjának segíteni. Nyugdíj után is aktívan éli életét, igyekszik ezeket az éveit hasznosan eltölteni. A modern technika annyira nem mozgatja meg a fantáziáját, sokat olvas és kirándul, él társasági életet. Férje elvesztése után egy újabb szerepben, mint özvegy megtanulta miként töltheti ki az űrt életében. A mentális állapota lehetővé tenné, hogy még tanuljon, de inkább a tanulást meghagyja a fiatal generációnak. Sok újat nem akar felvállalni, életével megelégedett.

  

T. Zoltán, 76 éves, akinek nem telik el nap könyvolvasás nélkül 

Tanulmányok és egyéni tanulási történet:

Győr-Moson-Sopron megyei faluban, Lébényben született Zoli bácsi. Apja vasutas, anyja háztartásbeli volt. Négyen voltak testvérek, a család szegény volt, egy fizetésből élt.

Általános iskola 8 osztályát Lébényben végezte el. Mint szegény, de jó tanuló gyerek, természetesen a tanulást a győri Révai Miklós Gimnáziumban folytatta. Lébényből Győrbe vonattal járt be. Itt két évig volt, majd a gimnáziumból eltanácsolták a sok igazolatlan hiányzás miatt. A tanulmányi eredménye „jó” volt, mert nem tanulni nem szeretett, hanem nem szeretett iskolába járni. Ezután a gimnáziumot a mosonmagyaróvári Kossuth Lajos Gimnáziumban folytatta. Itt kollégista lett, nem lehetett nem iskolába járni, így hamarosan osztály első lett a tanulásban.

A Révai Gimnáziumból egy jó emléket őriz. Az osztályfőnöke aki, legalább hét nyelven beszélő ember volt, aki az eszperantó nyelv elkötelezett híve volt, ezért nekik a nagyszünetben minden nap eszperantó „órákat” tartott. A tanulás úgy kezdődött, hogy az első órán felírt a tanár úr a táblára egy minta levelet, amelyet mindenki elküldött a tanár úr által szerzett levelező partnernek. Természetesen megírták, hogy ők szegény magyar gyerekek, és déli gyümölcsöt még nem ettek, ezért több láda narancsot küldtek az olasz levelező partnerek. A tanár úrról annyit, hogy az 56-os forradalom után természetesen lecsukták. Az eszperantó tanulás ezzel megszűnt.

Abban az évben, mikor érettségizet édesapja meghalt.

A gimnáziumi éveknek a legnagyobb hibája az volt, hogy alig tanultak idegen nyelveket. A győri Révaiban oroszt tanult egy évig, majd az 56-os forradalom után fél évig franciát, fél évig angolt. Mosonmagyaróváron pedig az osztály ahová került németet tanult már két éve, oda kellett volna bekapcsolódnia. Megengedték, hogy fél évig csak figyeljen, nem feleltették.

Tanulmányait a Műegyetemen folytatta az Építőmérnöki Kar Hídépítő mérnöki szakán. Itt idegen nyelvből a németet választotta. A vizsga természetesen sikerült, de németül nem tanult meg.

Szakmai pályafutása: a Műegyetemen jeles eredménnyel diplomázott, ezután a Vasbetonipari Művek Lábatlani Gyárába kezdett dolgozni. Hamar rájött, hogy idegen nyelv, vagy nyelvek ismerete nélkül az ember a szakmai színvonalát sem tudja megtartani, mert idegen nyelvű szakirodalmat nem tudja elolvasni. Ezért el kezdett német nyelvből magánórákat venni. A lábatlani gyárat azonban három év után ott hagyta és az akkor alakuló Győri Házgyárban vállalt munkát. A lábatlani évek alatt megismerte későbbi feleségét, akivel már közösen költöztek Győrbe. A Győrbe költözésnek legfőbb oka az volt, hogy az első győri házgyári épületben kaptak lakást, ami akkor is nagy szó volt, mert nem kellett érte fizetni semmit.
Győrben ismét összetalálkozott a volt gimnáziumi osztályfőnökével, akinél folytatta a német nyelv tanulását.

Karriere közben gyorsan emelkedett. Osztályvezetőként kerülte Győrbe, majd két év után a cég által létrehozott tervező irodát vezette. Igaz nagyok voltak az elvárások. Általa meg nem fejtett okok miatt a cégnél „fő okosnak” tartották. A cég nyolc általánost végzett vezérigazgatója azt gondolta, hogy ő minden felmerülő problémára azonnal tudja a megoldást. Ilyen elvárásoknak természetesen nem lehetett eleget tenni, hiszen még csak 27 éves volt, és neki is jól jött volna egy  idősebb, tapasztalt mérnök, akihez fordulhatott volna, ha valamilyen problémát nem tud megoldani. Ezért kapóra jött, hogy a jelenlegi Széchenyi István Egyetem jogelődje, a Közlekedési és Távközlési Műszaki Főiskola vasbetonszerkezetek oktatására egy adjunktusi állást hirdetettek meg.

Az állást megpályázta és elnyerte. Így került a Főiskolára oktatónak  1971 szeptember 30-án. A Főiskola persze Pesten működött, ő pedig Győrben lakott. Ezért az oktatási napokon vonattal utazott Győrből Pestre.

A Főiskolán egy szakszervezeti jutalomutazáson vehetett részt a Szovjetunióba. Az utazás során megismerkedett egy olasz közlekedési rendőrrel. Kölcsönösen szimpatikusak voltak egymásnak és az utazás befejezése után is tartani akarták a kapcsolatot. Ő csak olaszul tudott, én pedig magyarul és középfokon németül, mert közben letette a középfokú nyelvvizsgát német nyelvből. Elhatározta, hogy megtanul olaszul. A döntés azért volt könnyű, mert közben volt egy próbálkozása angol nyelvből is. A Főiskolán angol nyelvből oktatói nyelvtanfolyamot hirdettek. Zoli bácsi is jelentkezett, akinek természetesen az oktatás mellett kellet volna angol nyelvtanfolyamra járni. A kollégák között más, nem angol szakos nyelvtanárok is voltak, akik mellett az ő nyelvtehetsége eltörpült és valahogy azt is nehezen tudta bevenni, hogy az angolban lovat írnak le és tehenet mondanak. Így ezt a tanfolyamot hamar abba hagyta, és kapóra jött, hogy olaszul kellett tudnia ahhoz, hogy beszélni tudjon az új olasz Sergio barátjával.

Az olasz nyelvtanfolyamot hallgatóknak hirdették, mint fakultatív nyelvtanfolyamot. De, mint oktató, ő is részt vehetett. A baj az volt, hogy a hallgatók két hónap után elfogytak, így a tanfolyam megszűnt. Az első két hónap tananyagát már jól tudta. Szavakból többet tudott, mert az volt a módszere, hogy amelyeket meg akart tanulni, magnóra mondta és autózás közben hallgatta, tanulta, de beszélni csak jelen időben és múlt időben tudott.

Az olasz baráttal többször találkoztak. Hol ők jöttek Magyarországra, hol Zoli bácsi ment a családdal Olaszországba. A többszöri találkozás és egy intenzív nyelvtanfolyam elvégzése után, amelyet a Főiskolán oktatóknak szerveztek, állami középfokú nyelvvizsgát tett. Az olasz nyelv elsajátítása olyan sikeres volt, hogy utána elnyert egy egyhónapos ösztöndíjat a Sapiencia olasz állami egyetemen, ahol még olaszul előadást is tartott.

A technikai fejlődéssel nehezen tudott lépést tartani.  A Commodore típusú számítógépet természetesen megvette a remek játékprogramok miatt.  A számítógép megjelenésének kezdetén legalább a felsőoktatásban dolgozókat ki akarták képezni a számítógép ismeretére. Ez a Főiskolán úgy történt, hogy egy kötelező számítógépes tanfolyamon elkezdték ismertetni a számítógép működésének elvét és a számítógépes programokat. Ez olyan mintha minden autóvezetőnek ismerni kellene a motor működését, hogy autót tudjon vezetni. Meg akarták tanítani a programok írására. Akinek nincs programozó matematikai vénája az soha nem fog tudni számítógépes programot írni.  Ezekkel a dolgokkal időben megutáltatták velük a számítógépet is. Az 1990-es évek közepén ő is azt gondolta, hogy az ő idejében a számítógép úgysem fog elterjedni, de tévedett. A számítógép olyan gyorsan elterjedt, hogy kénytelen volt megtanulni a használatát. Ma már számítógépek nélkül el sem tudja képzelni a mindennapi életet. Persze a legújabb „kütyüket” már nem érti és nem is akarja megérteni.  Lehet persze, hogy ezekkel is úgy jár majd, mint a 90-es évek közepén a számítógéppel. Neki elég, hogy a számítógép segítségével tud írni, internetezni, zenét hallgatni, anyagokat elmenteni.

Közben két lánya született, Renáta operaénekes, jelenleg az Állami Kórusban énekel, Veronika lánya közgazdász.

Mint lokálpatrióta a győri polgárok, a győri kultúrát támogatandó állandó színházi bérletük van, mivel felesége félig zenész, így alkalomszerűen hangversenyekre is járnak együtt.

2008. augusztusában, 52 évi munkaviszony után, 70 éves korában nyugdíjba ment.

Majdnem ötven tudományos publikációja - könyv, könyvrészlet, tudományos cikk, tudományos előadás – jelent meg.

A jövőre nézve konkrét céljai, feladatai vannak: A régebben alapított építőipari cégét amai napig igazgatja, igaz most már csak egyszemélyes vállalkozásként. Hidak felújításánál nyújt segítséget, így statikai szakértőként tovább tevékenykedik, ha felkérik. Az általa alapított győri Lions Klub, mely a vakok és gyengén látók megsegítésére alakult, a mai napig aktív tag feleségével együtt. Feleségével kéthavonta welness hétvégékre járnak, mely feltölti. Barátaival eljár „iszogatni”, szereti az igényes társaságot, bár ő inkább szerényen meghúzódik a háttérben. A Lions Klub rendezvényeire rendszeresen eljár, mint alapító elnök. Szeret 3 kis unokájával együtt lenni, akikre a nyári időszakban a balatoni nyaralójukban gyakran vigyáznak a vakáció alatt. Kora tavasztól késő őszig lent vannak, ami a kikapcsolódást jelenti számukra. Élvezik a nyugalmat, csendet, és kertészkedik Zoli bácsi, ami igazán nagy örömöt jelent számára. Nagyon szeret olvasni, így nem telik el nap, hogy könyvet ne vegyen a kezébe. Feleségével nyaranta bálba járnak, télen pedig színházba. Sikeres és elégedett embernek vallja magát.

Összegezve:  Zoli bácsi a mai napig szeret aktívan élni, élvezi az élet minden pillanatát és megelégszik azzal. A két interjút összehasonlítva látjuk, hogy a nyugdíjas évek nem feltétlenül jelentenek öregkort. Hiszen a jellemekből kiindulva keresik az aktív életet, és készek változtatni, ha arra szükség van. Mindketten életkoruknak és gondolkodásuknak megfelelő elfoglaltságot igyekeznek megvalósítani. Életüket tartalmasan és nyugalomban élik, de a család a legfontosabb a számukra, így a nagyszülői teendőik motiválják is egyúttal őket.

Számomra mindketten példák arra, hogy idősen is lehet tanulni, megvalósítani a célokat, és nem kell az elmúlásnak élni.

 

Jó dolga van a nyugdíjasnak reggel,
nem ébreszti már harsogó vekker.
A parkolásra végképp nincs már gondja,
hangulatát sietség sem rontja.

Ha szorgos életére visszatekint,
Ő számára ez sem jelenthet kínt.
Mindig mindent megtett, amíg dolgozott,
hogy jól végezze, amibe fogott.

Megbékélt már főnökkel-kollégával.
Nincs többé gondja a munkájával.
Széppé válik lelkében minden emlék,
munkahelyén már ő is csak vendég.

Lelke-figyelme a jövőbe tekint,
hogy feladatot találjon megint.
Ez nem lesz nehéz, hisz most minden barát
elmondja neki gondját és baját.

Így aztán lassan a pihenés helyett
más uralkodik élete felett.
Napjait jellemzi az időzavar,
de hangulata ettől oly pazar.

Tudja, hogy a gyorsan rohanó évek
nem jelenthetnek rút ürességet.
Segít ő mindenkin, akin csak lehet.
Iránytű számára a Szeretet.

A nyugdíjas évek hulló levelek.
Boldogság bennük mégis sok lehet.
Sok év után, ha nem marad más hátra,
eljön a Csend örök boldogsága.

                                                                                               (Krüzselyi Attila: Bíztatás)