Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Gyöngyössi Júlia:Zeitreihenanalyse musiktherapeutischer Effekte bei fortgeschrittener Demenz

2013.05.20

  A könyv szerzőjéről nem sok információ állt rendelkezésemre. Annyi bizonyos, hogy Arthur Schall a Johann Wolfgang Goethe-Universitat Frankfurt am Main zenetudomány és művészettörténet szakán ( 2006)-, majd pszichológia szakán (2012) szerezte meg diplomáját. Kutatási területei közé tartozik a demencia prevenciója, a demens betegek kommunikációja és jellemvonásaik vizsgálata, valamint a zeneterápia.

A könyvében a második-, számomra kijelölt fejezetben szerző a zeneterápia elméleti alapjait és gyakorlati következményeit mutatja be a demencia kontextusában.

 

 Demens megbetegedések, csoportosításuk, tünetek, lefolyás

 Demencia során kognitív deficitek lépnek fel 6 hónapos időtartamban, vagy annál hosszabb ideig. Az emlékezet akadályozottá válik, és ehhez legalább egy zavar társul. Társtünetként felléphet afázia (nyelv), apraxia (motoros képességek), agnózia (tárgyak azonosításában kialakult zavar), exekutív funkciók zavara (tervezés, szervezés). Következményként személyiségbeli változások, szociális életben zavarok lépnek fel. A lefolyás szempontjából három - könnyű, közepes, súlyos- fázist különböztetünk meg. Általában 65 éves kortól alakul ki a betegség, ritka esetben azonban középkorú felnőttek körében is előfordul. A 80 év fölötti idősek különösen érintettek; a 90 év fölötti korosztálynál kb. 40 %-os arányról beszélhetünk.

A fejezetben az Alzheimer-demenciáról, valamint a vaszkuláris demenciáról olvastam átfogóbban.

Az Alzheimer-demencia (AD)a leggyakoribb demencia forma. A zavarok a rövid- es hosszútávú memóriában lépnek fel. Kognitív deficitek mutatkoznak meg a tanulásban, logikus gondolkodásban, a beszédkészségben, a figyelemben és az affektív területet érintő személyiségváltozásban. Az „élet egymáshoz nem kapcsolódó jelenetek sorozatává válik” (Leichleiter, 2003: 2). Félelem, nyugtalanság, agresszió uralkodhat el a betegen, jellemző a beszédkészség megfogyatkozása, s e tünetek szociális visszahúzódáshoz, passzivitáshoz vezetnek.

A demens betegek 15-25 %-a vaszkuláris demenciában (VD) szenved. A betegség fluktuáló lefolyású, stagnáló és javuló szakaszok váltják egymást rendszertelenül. Memóriazavarok lépnek fel, zavar keletkezik az absztrakt gondolkodásban, az ítélőképességben, a személyiség változásában.

A demencia súlyossági fokát- könnyű, közepes mértékű, súlyos- skála alapján lehet megállapítani. A könnyű demenciát nem tárgyalja a könyv, mert a két előrehaladott demencia diagnózisa a zeneterápiás kutatási projekten való részvétel előfeltétele.

Közepes fokú demenciánál csak a nagyon jól megtanult dolgok idéződnek fel a memóriában.

Előrehaladott állapotú a hely- és időbeli orientáció zavara. Az érdeklődés és szociális kompetencia beszűkül. Jellemző a nyugtalanság, dühkitörés, agresszív viselkedés.

Súlyos demenciáról akkor beszélünk, ha a beteg csak töredékesen emlékszik a múltra, társtünetként lép fel a beszédképesség elvesztése. Az étkezés, önellátás és orientálódás terén a súlyos demensek maximális segítségre vannak utalva.

 

 Zeneterápia

 A következő nagyobb alfejezetben a zeneterápia fejlődését mutatja be ebben a szerző.

A zene ősidők óta az emberek kulturális környezetének fontos része. Bizonyos életterületeinkhez tartozik. Elkíséri az embert a születéstől a haláláig (példának okáért említhető, hogy már a fejlődő magzat az anya szívverését hallgatja).

A zene gyógyterápiás célokra való használása is hosszú tradícióra tekint vissza. Már sámán énekeket is gyógyítás céljából szólaltatták meg az afrikai, ázsiai kultúrák.  A reneszánsz, majd barokk zene is a lelki harmónia visszaállítása céljából született.

A zeneterápia, mint empirikus tudomány először USA-ban, majd Európában hódított teret.

A 21. sz. első felében érdeklődéssel fordultak a zenére adott mérhető testi reakciók iránt. A ’70es évek egészleges emberképét a zenére adott érzelmi reakciók alapján alkották meg.

Jelenleg a pszichiátriai zavarokkal küzdő gyerekek, felnőttek, fiatalok körében, a testileg/szellemileg vagy többszörösen fogyatékos embereknél, valamint idegi rehabilitáció, haldoklás esetén is alkalmazzák a zeneterápiát.

A zeneterápia definícióját igen nehéz megfogalmazni: a zene/zenei elemek „célzott, tudományos alkalmazása terápiás célok elérésére vagy lelki/testi egészség megtartására/javítására.” (Müller-Busch, 1997: 33)

A zeneterápiás módszertan alapján beszélünk aktív és passzív zeneterápiáról. Az aktív zeneterápia folyamán a páciens aktívan részt vesz a zenei történésben, hangszerrel, hangjával/testével, interakció alakul ki a terapeutával. A közös improvizáció fontos szerepet tölt be. A beteg egyéni kifejezési lehetőségeinek stimulálása az öntudat, önértékelés elősegítéséhez vezet.

A receptív, azaz passzív zeneterápiában a zenehallgatás áll a középpontban. Individuálisan kell alkalmazni az adott páciensre, a zenei tapasztalatokat/preferenciákat figyelembe kell venni. A passzív zeneterápia testi korlátozottság esetén alkalmas különösen

A csoportos és egyéni zeneterápia között is különbséget kell tenni. A mai zeneterápiás gyakorlat különböző alkalmazási formákat foglal magában, a zeneterápiás gyakorlatban lemondanak az elemek és megközelítések szigorú elválasztásáról, ehelyett eklektikus megközelítéseket követnek, amelyekben aktív és receptív elemeket is összekötnek és ahol a zeneterápiát zenével kísért pszichoterápiaként értelmezik.

 

 

 

 

 

A zenéről általánosságban el lehet mondani, hogy a zene az elemein keresztül mint pl. frekvencia, hangerő, hangszín, dallam, ritmus stb. „Az egyes tényezők különböző kombinációs lehetőségei határozzák meg a zene karakterét. Így a nagy hangerő, gyors tempó és széles hangterjedelem stimuláló hatással van a hallgatóra, az alacsony hangerőnek, lassú tempónak és kis hangterjedelemnek nyugtató és lazító hatása an.” (Blackenburg, 2004: 88)

Az öt legfontosabb elem, ami hozzájárul a zenei hatáshoz: hangzás, ritmus, dallam, dinamika, forma (Decker-Voigt, 2008)

A zeneterápia az embert itt és most szólítja meg, és egy olyan munkát tesz lehetővé, amely a beteget az izolációjában aktivizálja. A demens betegekkel való munka során a zene specifikus hatásokhoz tartozik: érzelmek kifejezése, orientáció javítása, közösségi élmény, egyéni identitás megerősítése. Az iskolákon túlnyúló hatásmodell: Hillecke és Wilker (2007) „a zeneterápia heurisztikus hatásmodellje” magában foglalja a zeneterápia fenomenológiai, antropológiai és empirikus aspektusait. Az összesített modell öt komponenst foglal magában, melyeket a zeneterápiás gyakorlatban rendszeresen használnak (kép: a 16. oldalon). Mint ahogy a kép is mutatja, a zeneterápia hatásai szoros kölcsönhatásban állnak egymással; a következőkben a szerző ezeket a faktorokat magyarázza el.

1. figyelem modulációja: a zene egyrészt arra szolgál, hogy a figyelmet felkeltse, másrészről a terápiában különböző lazító módszerek során is használják.

2. érzelmi szabályozás: a zene tud érzelmeket befolyásolni; ez a hatás a zeneterápiában igen elterjedt, különösen a jó közérzet javításában.

3. kogníció szabályozása: a zene képes gondolkodási folyamatokat aktiválni és stimulálni; itt természetesen figyelembe kell venni a mindenkori szubjektív, szociokulturális és biográfiai szempontokat.

4. motorika- és viselkedésszabályozás: a zenét alkalmazásával képesek vagyunk motoros mozgásos- és viselkedésformákat befolyásolni.

5. kommunikáció modulációja: a zenét, mint a nonverbális kommunikáció formájaként lehet használni; ennek a hatásnak különösen is fontos szerepe van a zeneterápiában, különösen a különböző patológiás kommunikációs zavarok esetében; közösségképző folyamatokat és a szociális hovatartozás erősítését is lehet zene segítségével támogatni

 

E tanulmány a keretén belül az érzelmet és kommunikációt szabályozó zeneterápiás hatások állnak elsősorban az érdeklődés középpontjában

 

 Zeneterápia és demencia

 A demencia vonatkozású zeneterápiás kutatás egy fiatal empirikus tudomány,

ezért tárgyalja a szerző az utolsó évtizedek legfontosabb kutatási eredményeit.

A zeneterápiának a demenciára gyakorolt hatását a ’80-as években az angolszász területen kezdték kutatni. A kutatásokról kevés jelentés, eredmény és esetleírás áll rendelkezésre.

„A zeneterápia messze van attól, hogy tudományosan megalapozott terápiás módszer legyen.” (Bernius, 1991: 345) Hozzá kell tenni ugyanakkor, hogy az adatokon alapuló és kontrollált vizsgálatok száma, melyekben demens megbetegedések esetében zeneterápiát alkalmaznak, folyamatosan növekszik. Az esetek hagyományos megjelentetése mellett éppen a fiatalabb publikációk szolgáltatnak – az új média bevonásával – bizonyítékot a zeneterápiás intézkedések sikeres bevetéséről. A kutatási irodalomban a zeneterápia hatásai közül többek között az agitáció csökkentésére gyakorolt pozitív hatást, az aszociális viselkedést, a közérzetet és az életminőséget hangsúlyozzák. Muthesius (2005) szerint a zenének érzelmeket és hangulatot befolyásoló, emlékezetet serkentő, mozgást, kifejezést és interakciót támogató potenciálja van. A kognitív teljesítőképességre is pozitív hatást gyakorol, de ez csak rövid időbeli stabilitást mutat. 36 klinikai-empirikus tanulmány eredménye mutatja (1986-1998 között végezték), hogy a hatások a problematikus viselkedésmódok csökkenésében és a kommunikációs képességek és pozitív érzelmek támogatásában mutatkoztak meg (Példaként említve, hogy egy zeneterápia résztvevői egy beszélgető csoporthoz képest jobban felvették a kapcsolatot más emberekkel (Olderog – Millard & Smith, 1989)). Koger, Chapin, Brotons (1999) azt állítják, hogy a demencia esetén alkalmazott zeneterápia a szociális viselkedés egyes aspektusai tekintetében különösen is bizonyítható a jótékony hatás.  Smeijers (1997) vizsgálata alapján a demencia esetében pozitív hatások figyelhetők meg a proszociális viselkedésben, valamint a kognitív képességek összhangjában.

 

 

 

 

A zenei tevékenységek nem minden páciens számára egyformán alkalmasak, ezért hozzá kell azokat igazítani az egyéni igényekhez. A korai és középső demencia stádiumban gyakran az aktív és receptív zeneterápia kombinációját alkalmazzák, a késői stádiumban eltolódik a hangsúly a receptív irányba (Vink, 2003).A zeneterápiás klinikai tapasztalatok és vizsgálatok a demencia késői stádiumában azt mutatták, hogy az éneklés hatásos szenzoros stimuláció olyan emberek számára, akik kognitív információkat már nem tudnak feldolgozni és külső stimulációkra csak minimálisan tudnak reagálni. A zene általi stimuláció és aktiválás még akkor is lehetséges, ha az érintettek már nem tudnak beszélni és külső ingerekre alig reagálnak

A terapeuta részéről kiemelten fontos, hogy a páciens látszólag passzív magatartását alaposan elemezze és a legkisebb száj-, szem-, fej- és testmozgásra vagy hangkiadásra felfigyeljen. A tanulmányok azt mutatták, hogy a zene alkalmazása a demencia késői szakaszában az érintettek nagyobb éberségéhez vezet, ami a szemmozgáson, vagy minimális fej- és kézmozgáson figyelhető meg (Claiv, 1996)

 

 

 

 

A zeneterápia növekvő alkalmazása ellenére német nyelvterületen kevés otthoni környezetben lebonyolított zeneterápiás projekt létezik. Ugyanakkor a demens betegek tekintélyes részét, kb. 70 %-át rokonok és ápoló személyzet az otthonában gondozza. Elterjedt probléma a házi gondozás esetében a szociális kapcsolatok hiánya, hiszen a páciens kizárólag gondozójával áll kapcsolatban. Ez esetben gyakran nagy igény van a szociális odafordulásra, ezért a rendszeres zeneterápiás kezelések felépíthetnek egy plusz szociális kapcsolatot a zeneterapeutával. A házi látogatások azzal az előnnyel bírnak, hogy biztonságot és stabilitást közvetítenek és ezért a térbeli változtatások által okozott irritáció minimalizálására adódik lehetőség. A demens betegek zeneterápiás kezelésénél  az egyéni kezelések bizonyulnak alkalmasabbnak (Brotons, 2003). Azonban csoportok esetén a résztvevők motiváló hatással lehetnek egymásra.

 

 

Az egyéni kezelés esetén történő egyéni megközelítés által az individuális problémák jobban felszínre kerülnek. Ebben az esetben létrejön egy különösen intenzív kapcsolat a terapeuta, a páciens ill. a zene között. A demencia előrehaladott fázisában ezért lehetőség szerint egyéni kezeléseket részesítenek előnyben. 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 Módszertani problémák a zeneterápia kutatásban

 Aldridge (2001) szerint évtizedes zeneterápiás gyakorlat, hogy a zeneterápia jelentősen hozzájárulhat a demens megbetegedések tüneteinek enyhítéséhez.

Összességében lehet találni evidenciákat a zeneterápia pozitív hatásosságát illetően, de ezeket kellő korlátokkal kell megközelíteni a módszertani hiányosságok miatt. Ezzel szemben a zeneterápia negatív hatását vagy teljes hatástalanságát sem lehet bizonyítani. Az empirikus kutatási eredmények kapcsán mindig felvetődik a kérdés, hogy az orvosi és természettudományos kutatás módszertani standardjai mennyire vehetők át a zeneterápia hatásosságának vagy más kreatív beavatkozások ellenőrzésére és mennyire lehet ezeket szokásos pszichometriai eszközökkel helyettesíteni (Schmitt & Frölich, 2007). A kutatás számára új impulzusokat jelentenének olyan metodikai koncepciók, amelyek adekvát módon vannak hozzászabva a kreatív terápiák specifikus követelményeihez. Mivel jelenleg még nem léteznek standard mérési módszerek a specifikus zeneterápiás hatások bizonyítására, így következőleg a módszertani kihívás a gyakorlati tudás vizsgálatában áll (Brotons, 2003).

A zeneterápiára és más kreatív-terápiás megközelítésekre vonatkozólag a módszertani nehézségeket következőképpen lehet megfogalmazni: „Kreatív terápiákat a tulajdonképpeni értelemben a páciens aktív részvételével csak korlátozottan lehet standardizálni, mert ezeket a terápiaformákat csak nagyon individuálisan és folyamatorientáltan lehet szervezni. (…) Adódik a kérdés, hogy milyen eszközöket lehet bevetni, hogy a meglévő hatékonyságot lehessen bizonyítani, tehát milyen eszközök érzékenyek a kreatív terápiaformák általi változásokra.” (Schmitt & Frölich, 2007: 705)