Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


„Feladatunk, dolgunk van!”

2013.06.25

Interjú-jegyzőkönyv egy házaspárral

oreg-hazaspar_jpg_1245025bbdd2d7f3c3031c360eb389af.jpg

N. Imréné, született K. Etelka, 73 éves
 
Meséljen a gyermekkoráról!
E: A háborús időszak idején születtem 1940-ben, és hát azok nehéz idők voltak. Egy tanyán születtem vidéken, ahol a nagyszüleimmel és édesanyám két testvérével éltünk 1946-ig. 1946-ban a földosztáskor költöztünk el a nagyszüleimtől, mert mindenki, aki igényelt, az kapott földet. Ott kezdtek a szüleim építkezni, és gazdálkodtak hét hold földön. Ott nevelkedtem én Kelebia környékén. Közben születtek testvéreim, összesen öt testvérem van. Ott jártam tanyai iskolába, valamikor az egy major volt, és ott volt egy iskola. Több mint két kilométert ballagtunk reggel-este az iskolába. Ott végeztem elsőtől nyolcadik osztályig. Az alsó tagozat, 1-4. osztályig együtt tanultunk, egyik osztállyal foglalkozott a tanító, a másik osztálynak ki volt adva a munka. Később már csak kettő osztály volt együtt felsőben, az könnyebb volt már akkor a tanítóknak.
 
Az Ön számára mit jelentett a tanulás?
E: Szerettem tanulni, csak sajnos kevés időm volt rá otthon. Nagyon sok dolgunk volt a földdel, és nagy testvér lévén, a testvéreimre is vigyáznom kellett. Tanulni jó volt, sok osztálytársamhoz képest, én ki akartam törni a vidéki életből, akár tanulással is, de ez sajnos nem sikerült.
 
Az 56-os forradalom mennyire befolyásolta életüket?
E: Kamaszodó gyermekkoromban nem nagyon vettem észre. Annyit vettem észre, hogy ugye közel voltunk a Jugoszláv határhoz, és rengeteg fiatal disszidált mindenfelé csapatostul, egyedül. Akkor úgy nevezték, most másképp hívják. Volt, hogy elindultak többen, de közben lemorzsolódtak. Csak annyiból tudtam, hogy arrafelé járnak, hogy mikor elfáradtak, meg éhesek voltak, akkor estefelé be-bemerészkedtek egy-egy ilyen tanyára, és akkor kértek vizet, vagy valamit. Hívtak engem is, hiszen én is olyan kamaszodó gyerek voltam, mondták, hogy „gyere, miért nem jössz, majd jó lesz az nekünk”. De mondtam, hogy én nem hagynám el a szüleimet semmiért sem.
 
Meséljen még ezekről a kamasz évekről! Volt-e pozitív/negatív élethelyzet, ami megmaradt emlékezetében?
E: Az általános iskola után a tanulmányaimat nem tudtam folytatni, mert anyukám nem engedett tovább tanulni. Igazából óvónő, vagy tanítónő szerettem volna lenni, ez volt az elképzelésem.  Az én osztályfőnököm az nagyon szerette volna, el is jött a szüleimhez még a hatodik osztály végén. Azt mondta, hogy olyan képességem van, hogy egy év alatt én a 7-8. osztály le tudom tenni, és elvitt volna Kalocsára, mert az ő szülei ott éltek, és a következő évben már beiratkozhattam volna. Akkor még nem volt kötve a tanítóképző érettségihez. Anyukám azt mondta, hogy nem, mondván, hogy én vagyok a legnagyobb gyerek, és nekem van dolgom otthon, segíteni a háztartásban és a gyerekek nevelésében. Amíg élek, ez mindig eszemben lesz. Ezután, tehát dolgozni kezdtem. Egyrészt a ház körül dolgoztam, másrészt erdőgazdaságban dolgoztam, facsemetét ültettünk, kapáltunk. Télen meg volt olyan lehetőség, hogy ami régen malom volt, azt magtárnak használták, és ide hoztak Makóról hagymát, és azt kellett méret szerint osztályozni. Tizennyolc éves korom előtt két hónappal elhúztam Pestre, otthagytam a családot.
 
Milyen indíttatásból hagyta ott a vidéki életet?
E: Részben Papa miatt, mert akkorra mi már megismerkedtünk, részben pedig én elhatároztam, hogy én nem fogok ott megöregedni. Ez belém rögződött, mert én nem akartam azt csinálni, amit a szüleim. Amikor feljöttem Pestre, akkor egy rokon családnál húztam meg magam pár hétig.
 
Mi volt az első munkahelye?
E: Kerestem munkahelyet, dolgozni muszáj volt. Ezután egy öreg néninél laktam albérletben, ugyanabban a házban, ahol a rokonok laktak. Ott éltem négy évig. A Beszkárt-nál dolgoztam, a mai BKV-nál, villamoskalauz voltam. Szükségem volt a pénzre, és ők már a képzés alatt is adtak pénzt. Hathetes képzést kaptunk, meg kellett tanulni a villamosok útvonalát, a munka folyamatát, és ez az egész vizsgával zárult.
 
Esküvő, gyermekáldás mikor következett be az életében? Milyen volt megtanulni anyának, feleségnek lenni?
E: 1962-ben házasodtunk össze, akkor voltam 22 éves. Először albérletben laktunk, majd anyósomékkal  a 17. kerületben közösen vettünk meg egy házat, amiből kétszer egy szoba-konyhát alakítottunk ki. Ott laktunk 1979-ig, akkor jöttünk ide ki Rákoskertre. 1963-ban született meg fiam, 1967-ben pedig lányom. A fiam 28 éves korában sajnos balesetben elhunyt. Feleségnek lenni megtanulni nem volt nehéz, mert engem a háztartás vezetésébe beleneveltek. Hat éves voltam, mikor az öcsém egy éves volt és én egész nap az öcsémet húzgáltam. Amikor pedig ő aludt, anyukám letette a sámlira a két vájlingot, és el kellett mosogatni, mert nem volt folyóvíz. Ilyen pici kortól én a munkába belenőttem. A főzést szintén ugyanígy tanultam meg. Anyukám elment otthonról, mi éhesek voltunk, én voltam olyan 10 éves, felálltam a sámlira és úgy gyúrtam a tésztát, hogy legyen mit ennünk. A gyermeknevelést tulajdonképpen nem kellett megtanulni, csak egy teljesen más érzés volt. Más volt a testvéremet húzgálni, meg más volt a saját gyermekemmel foglalkozni. Nagyon jó érzés volt, boldogsággal töltött el. Gondoskodással neveltem őket, úgy érzem.
 
Hogyan alakult a munkavállalás, a tanulás a gyermekek születése után?
E: 1964-ben újra elkezdtem dolgozni, akkor még mindig nem volt egyéb szakképzettségem, a kereskedelemben helyezkedtem el, mint képzés nélküli eladó. Egy áruház cipőboltjában dolgoztam. 1965-ben a vendéglátóiparban kezdtem el dolgozni, a kereskedelmet otthagytam. 1971 őszén kezdtem el, és 1973-ban végeztem a Kereskedelmi- és Vendéglátó-ipari Szakközépiskolát, a két gyerek mellett. Tizenéves koromban ez elmaradt, de most visszatértem. Ez a végzettség arra jogosított, hogy eladó, felszolgáló, hideg-meleg konyhás üzletvezető lehettem. Papa segítségével tudtam azt elvégezni, délelőtt dolgoztam, heti kétszer este meg mentem iskolába. Ha ő nem tudott volna a gyerekekkel foglalkozni, akkor nem lett volna ebből semmi, de ő maximálisan a segítségemre volt. Az életemben ez egy nagy pozitív élmény. Vállaltam bedolgozást is, az egyik ismerősöm varrt gyerekruhákat, neki besegítettem árazni a ruhácskákat, de tulajdonképpen ő segített nekem, hogy tudtam egy kicsit pluszban keresni. Közben üzletvezető helyettes lettem, akkor már, mint szakképzett ember, aztán voltam üzletvezető is a X., XVI., XVII. kerületi Vendéglátó-ipari Vállalatnál, majd ez lett a Kelet-Pesti Vendélátóipari Vállalat. Itt jártam továbbképzésekre, tűzvédelmi, munkavédelmi oktatásra, üzletvezetői továbbképzésre, vállalaton belüli képzésekre. Szerettük ezeket, mert elutaztunk, találkoztunk másokkal, be voltunk osztva, 2 évente kellett menni. Itt dolgoztam 28 évig, innen lettem munkanélküli 1991-ben. Ezután nyitottam egy büfét, de azt csak másfél évig csináltam a családi bonyodalmak miatt.
 
Emlékszik rendkívüli élethelyzetre ebből az időszakból?
E: Kis unokánkat 1991 óta mi neveljük, mint saját gyermekünket. Felnevelése úgy alakult, hogy fiammal és az anyjával itt laktak velünk. Az apját baleset érte, sajnos elhunyt, amikor B. 3 éves volt. Ezután a kislány itt maradt nálunk, mert az anyja nem úgy gondoskodott róla, ahogy kellett volna. Az óvónő, meg a védőnő már készült feljegyzést írni, hogy intézetbe vitetik. Anyuk alkoholizált, egyik kocsmából a másikba vitte a kislányt. Papával bementünk a gyámhivatalhoz, hogy mi vállaljuk a gyámságot, az anyja írja alá, hogy mi neveljük őt fel, ő meg csináljon, amit akar, élje az életét. Az anyuka nem akarta aláírni a papírt, azt mondta, hogy ő nem mond le a gyerekéről „igazából”, mert az anyósoméknál akkor láthatom, amikor akarom. A gyermek utáni családi pótlékot, meg árvaellátást mi kaptuk volna, ahol ugye a gyermek el van helyezve. Így már nem akarta aláírni a papírt, gondolkodási időt kért, azóta sem ment aláírni a papírt. Ez után mi írtunk egy kérelmet, hogy hozzánk helyezzék el a gyermeket, a pénzt senki sem kapta, ez elhúzódott 2 évig, mert bírósági per is lett belőle, bíróságra adta a gyámügy. Két évig jártunk a bíróságra, mire a nagyon jó indulatú bírónő megelégelte, és nekünk ítélték a gyermeket. Én akkor még dolgoztam 1993-ig, és akkor, hogy itthon tudjak vele maradni (mert sírtunk mind a ketten, mikor az óvodába beadtam reggel 6 órakor. Azt mondtam, hogy ha egyszer eszek egy nap, ez akkor sem mehet így tovább.
 
Hogyan élte meg a nyugdíjba vonulást? Nehéz volt a váltás?
E: Miután betöltöttem akkor már az 52 évet, el lehetett akkor jönni előnyugdíjba 3 évvel hamarabb a 38 éves munkaviszonyom után 1993-ban. El kellett mennem 180 napi munkanélküli segélyre, az volt egy nagyon megalázó dolog. Lelkileg az engem úgy összetört, mintha koldulni küldtek volna. Oda kellett menni a papírokkal, mint munkanélküli, de hát mi nem ismertünk ilyet, hogy munkanélküliség. De ez volt a feltétele akkor az előnyugdíjazásnak. Akkor kaptam 6700 forint nyugdíjat, akkor sem ért már sokat. B.-t hordtam óvodába, aztán hogyha közben valami munka akadt, akkor én azt megcsináltam. Voltam például kertészetben zöldséget, hagymát csomagolni. A váltást nem volt nehéz megélni, mert nekem feladatom volt. Nem úgy jöttem el, mint akiket elküldenek nyugdíjba, hogy most már te öreg vagy, nem kellesz. Én akartam, mert nekem dolgom volt. Mikor B. iskolába ment 1995-ben, akkor kezdtem el az egyik kerületi patikában takarítónőként dolgozni. Itt voltam 14 évig, amíg meg nem műtötték a lábamat, és csípőprotézist nem kaptam. Még mindig ott lennék, ha a lábam nem robban le. 
 
Milyen sikerei és kudarcai voltak életében? Elégedett eddigi életével?
E: Kudarcnak azt éltem meg, hogy a szüleim nem engedtek tovább tanulni, az volt egy nagy törés. A siker meg onnan kezdődött, amikor a szakközépiskolát befejeztem, és üzletvezető lehettem. Én azt nagyon szerettem csinálni, egyébként is szerettem az emberekkel foglalkozni, sosem néztem az órát, jó érzés volt dolgozni. Az életemet elfogadtam így, ahogy van, nem tudnék már semmin sem változtatni. Nem is foglalkozom vele, mert szerintem nincs értelme, hogy visszafelé gondolkodjak. Ha a szüleim engedtek volna tanulni, talán másként alakul az életem, de nem biztos, hogy jobb lett volna. Férjhez mentem, két gyermeket felneveltem, az 50 éves házassági évfordulónkat tavaly ünnepeltük. Voltak nehézségek, szegénység, sok munka.
 
Ha lenne lehetősége, tanulna-e még valamit?
E: Hát persze. Én 67 évesen elvégeztem egy számítógép-kezelői tanfolyamot, mert érdekelt. Most is mennék, csak a közlekedés meggátolja. Az a baj, hogy én már ahhoz vagyok kötve, ahova visznek. Benne vagyok én a tanulásba, olvasni szeretek, rejtvényt fejteni.
 
Milyen most a közérzete? Hiányzik valami az életéből?
E: A közlekedés nagyon hiányzik. Az, hogy nem vagyok „önálló nagylány”, nem oda megyek, ahova szeretnék. Nincs már az, hogy ha nem most ott van dolgom, akkor oda megyek. Néha úgy érzem, hogy beletörődök, de néha sírva fakadok, ha senki sem lát, hogy miért kell ennek így lennie.
 
Ennyi idősen, ennyi tapasztalattal a háta mögött, mit tanácsolna a fiataloknak?
E: Tanácsolni nagyon nehéz. Mindenki találja meg a helyét, élelmes legyen, és a legjobb tudása szerint végezze mindig a munkáját. Én igyekeztem, nem mindig becsülték meg, de hátrányom abból sosem volt. Fontos, hogy számíthassanak ránk bárhol, bármikor. 
--------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------
N. Imre, 74 éves
 
Meséljen a gyermekkoráról!
I: 1939-ben születtem Csengődön, gyermekkoromat Kisszálláson töltöttem, közel a szerb határhoz. Ahogy visszaemlékszem, elég rossz körülmények között éltünk. Sokszor még kenyér sem volt elég. Messzire kellett iskolába járni, 5 kilométert kellett gyalogolni reggel is, meg vissza is. Még nyáron elment, de télen, mikor fél méteres hó is volt. Van két húgom, az egyik most Amerikában él, a másik itt Budapesten. Jó testvérek voltunk, a legkisebb húgom egy kicsit el volt kényeztetve. Sokszor már akkor is panaszkodott, hogy megvertük, mikor nem is bántottuk.
 
A II. világháború mennyire befolyásolta életüket?
I: Én pont akkor születtem, amikor kitört a háború. Elég szegényesen éltünk. Emlékszem rá, hogy lejártak Pestről az emberek, a vonat tetején utaztak, hoztak mindenféle ipari cikket, ruhát cserélgetni lisztért, krumpliért. Cserekereskedelem volt.
 
Milyen emlékei vannak ifjúkoráról, tanulmányairól?
I: Az iskola az simán ment, csak egy probléma volt, hogy szegények voltak a szüleim, és nekünk is sokat kellett otthon dolgozni iskola után. Ugye földünk volt, állatok voltak, sokat dolgoztunk. Sokszor sírtam, amikor gyerek voltam, hogy nem hagytak tanulni, mert éppen az állatokkal kellett foglalkozni. Akkor még petróleumlámpa volt, és este sem engedtek tanulni a munka elvégzése után, mert el kellett fújni, mert drága volt a petróleum bele.
 
Hogyan emlékszik vissza a pályaválasztás folyamatára? Volt befolyásoló tényező?
I: 14 éves koromban ipari tanulónak elmentem, 3 éves inasiskolába, kovács szakmát tanultam. Azért ezt tanultam, mert nem nagyon volt más lehetőség. Szerencsés volt az az ember, aki tudott szakmát tanulni. Fodrász szerettem volna lenni, biztattak is, hogy menjek, de a fodrászmester valamilyen rokona elkerült, és őt vették fel helyettem. Nem mindegy azért, hogy kovács vagy fodrász. Ennek ellenére szerettem a kovácsmesterséget is, mert szép volt, sok gyönyörű dolgot lehetett csinálni. A nehéz testi munkát persze nehéz volt elviselni, főleg úgy, hogy élelem, mondom, nem nagyon volt. Hát bizony, 10-12 órán keresztül ütöttem a vasat, nem volt gyerekjáték. Miután kitanultam a szakmát itt-ott próbáltam elhelyezkedni, állami gazdaságba, gépműhelybe. 1959-ben bevonultam katonának, határőr voltam, 1962-ben szereltem le.
 
Esküvő, gyermekáldás mikor következett be az életében? Milyen volt megtanulni apának lenni?
I: 1962 őszén házasodtunk össze a feleségemmel a VIII. kerületi Tanácsban. Először Fóton laktunk egy albérletben. Egy munkatársam ott lakott, volt az udvarban egy ilyen kis mellékhelyiség, és akkor ott albérletben kezdtük, ott született a fiúnk. Onnan kerültünk Budapestre 1964-ben. A lányunk már itt született 1967-ben. Szerettük volna bővíteni azt a házat, ahol az anyámékkal közösen éltünk, de nem lehetett, építési tilalom volt, mert nagyon kis vékony telek volt. Apának lenni nem volt nehéz, mert szerettem a gyerekeket. Amíg a mama tanult, addig én a gyerekekkel otthon voltam. Tulajdonképpen a fiamat szinte én neveltem fel. 5 hónapos korától bölcsődébe járt a fiam. Én csak délután 14:00-ig dolgoztam, a mama este 18:00-ig, a bölcsőde viszont csak 16:00-ig volt nyitva, úgyhogy mentem érte. Etettem, fürdettem, pelenkáztam. A mai fiatalemberek közül nem sok vállalná el. Főleg úgy, hogy akkor még vettünk tíz pelenkát, és akkor azokat mosogatni kellett. A fiamnak csináltam tejbegrízt, pirított grízt, reszeltem kekszet almával.
 
Emlékszik rendkívüli élethelyzetre ebből az időszakból?
I: Az volt a helyzet, hogy amikor már nős voltam, akkor még én levizsgáztam géplakatos szakmából 1965-ben. Volt egy ilyen Szakma Ifjú Mestere tanfolyam akkor, és aki ott jó eredménnyel vizsgázott, az megfelelt egy technikusi szintnek, és az elmehetett szakmunkásnak tanulni. Ehhez be kellett menni a Minisztériumba és engedélyt kellett kérni, mert ez olyan magas szintű gyakorlati meg elméleti vizsga volt, hogy ez után megkaptam az engedélyt arra, hogy levizsgázhassak, és ott képzés nélkül végeztem. Csak fel kellett készülnöm a tételekből, és levizsgázni. Nem kellett végigjárnom ezzel a tudással. Már akkor is lakatosműhelyben dolgoztam, tehát a gyakorlatom már megvolt hozzá. Így már két szakmám volt. Később még egy harmadikat is szereztem. Már évek óta dolgoztam, a Kipszer-től jöttem el akkoriban, volt ott ilyen karbid gázfejlesztő, már évek óta hegesztettem. Egyszer bejött a főnök, és azt mondta, hogy holnaptól nem hegeszthetek, mert nincs papírom. Abban az időben még nem adtak a szakmunkás vizsgával együtt hegesztéses engedélyt (de azért tudni kellett csinálni!). Akkor elmentem egy ív-és lánghegesztő tanfolyamra, és levizsgáztam ebből is. Megvolt a harmadik szakmám is.
 
Milyen okokból változtatott munkahelyet az évek során?
I: A katonaság előtt a Ganz Mávag-nál dolgoztam, de ott nagyon nehéz volt a munka, fizikailag nem bírtam. Könnyű volt abban az időben, mert ha kiléptél délelőtt valamelyik munkahelyről, délután akár már a másik munkahelyen kezdhettél. A 60-as években dolgoztam a Kipszernél a műhelyben. Ezen a munkahelyemen volt egy baleseti oktatás, és a vezetőnk tartotta az oktatást. Mondta, hogy nem szabad ám megijedni, ha visszaég a pisztoly, mert akkor a gázcsapot gyorsan el kell zárni. Úgy volt, hogy a segítőm nem jól zárta el a csapot, és én gyújtottam meg a vágópisztolyt, és az visszarobbant, mennyezetig lángolt fel. A vezetőnk meg úgy menekült ki a műhelyből, hogy szinte elsodort, miközben én zártam el a gázt. Mondtam neki, hogy „főnök, hát olyan szépen elmagyarázta, hogy ilyenkor nem szabad megijedni, ha valami van.” Ezután ő úgy rám szállt, hogy mindig a legrosszabbul fizető munkát adták nekem. Nem hagyott élni. Ezután a kőbányai Sörgyárban is lakatos voltam, karbantartó munkákat csináltam. Akkor volt a feleségem vendéglátós, és odamentem a presszóba pincérkedni. Három évig voltam ott, de ilyen rossz főnököm még életemben nem volt, mint a saját feleségem. Ezután autójavítóként dolgoztam egy műhelyben, szintén lakatosi munkákat végeztem. Innen mentem a BKV-hoz, utolsó tíz évemet itt töltöttem. Villamosokat javítottunk, borzasztó nehéz, piszkos munka volt. 1998-ban jöttem el, majdnem már csak egy fél év maradt, amikor korkedvezménnyel eljöttem nyugdíjba.
 
Hogyan élte meg a nyugdíjba vonulást? Nehéz volt a váltás?
I: 57 éves korom óta vagyok nyugdíjas. Még a BKV mellett GMK-ztunk is, munkaidő után lehetett még vállalni munkát. Egy kis plusz pénzt lehetett így keresni. Amikor eljöttem nyugdíjba, még egy évig bejártam oda. Amióta nyugdíjas vagyok, én nem unatkozom. Szeretem a kertet, néha nem is egyet rendezek.
 
Elégedett az eddigi életével?
I: Volt jó is rossz is az életemben, de a rosszakat elfelejtjük.
 
Ha lenne lehetősége, tanulna még valamit?
I: A tanulásból elég volt. Még a számítógépet sem tudom kezelni, még a telefont se nagyon, pedig nem vagyok egy szakmai analfabéta. De annyira nem érdekel, hogy nem tanultam meg semmi ilyet. Én néha saját magamat is felhívom, olyan hülye vagyok a telefonhoz.
 
Milyen most a közérzete? Hiányzik valami az életéből?
I: Jól volnék, de most már azért vannak problémák. Nagyfokú érelmeszesedés, a csontok fájnak, reuma is van. Az életemből a lottó ötös hiányzik, szétosztogatnám. Meggondolnám, hogy melyik rokon érdemli meg, mert amikor építkeztünk, vagy harmincan jelentkeztek, hogy jönnek segíteni. Három évig építkeztünk, pénz és szaktudás híján eddig tartott, a rokonok bizony nem nagyon látogattak minket. Bezzeg, amikor házszentelés volt, már vagy húszan ültek az asztalnál.
 
Van valamilyen hobbija?
 I: A kertészkedésen kívül, imádom a madarakat. Képes vagyok csak azért elmenni a piacra, hogy madáreledelt vegyek. Aki a madarakat meg a virágokat szereti, az rossz ember nem lehet. Kitettem ide az ablak előtti fenyőre madáretetőt, van olyan, hogy egy délutánon keresztül, csak őket nézem és hallgatom az ablakon át.
 
Véleménye szerint, milyen az idős emberek helyzete, a nagyszülők megbecsülése ma Magyarországon?
I: Az én unokám, az szeret bennünket tisztel bennünket. De nagyon sok szülőt hallok, hogy csúnyán bánnak velük, lenézik, mert iskolázatlanok. Mi, a mai idős emberek, megtanultunk spórolni, meg okosan gazdálkodni, nem kidobni dolgokat. A fiataloknál ezzel még a sajtó is sokat foglalkozik, hogy megvesznek mindent, szeretnek vásárolni, majd nagyon sok minden a kukában landol. Régen, amikor nem voltak bevásárlóközpontok, és falun a hentes is csak havi egyszer vágott disznót, szinte varázslószerűen működtek a háziasszonyok, akik úgy tudtak spórolni, hogy tulajdonképpen már nem is volt min spórolni. Régen mi a szüleinket is magáztuk, a mai világban már ez is kikopott.
 
Ennyi idősen, ennyi tapasztalattal a háta mögött, mit tanácsolna a fiataloknak?
I: Nem tudok tanácsot adni nekik, mert teljesen más világot élünk. Hiába mondanám azt, hogy csinálja úgy, mint mi, mert erre már nincs lehetőség. Ha mégis kellene tanácsolnom nekik valamit, az az lenne, hogy jobban kellene tisztelni a szülőket, nagyszülőket, meg egymást is. Én vallásos családban nevelkedtem, a hittanórán sem tanítottak nekünk rosszat, mert azt tanították, hogy tiszteld szüleidet, nagyszüleidet, legyél becsülete, ne lopj, ne hazudj, tehát a jóra tanítottak meg. Utána jött a KISZ, ahova nem volt kötelező belépni, de ajánlatos volt. Iskola után is ott maradtunk, mert jó volt. Szerepeket tanultunk, zenét tanultunk, táncolni tanultunk.